A vita szelleme: érvelés és megértés

„You might fear that understanding your enemies is half-way
 to sympathizing with them, or a quarter-way to joining them,
 and if you insist that the dispute is one that has to be polarized,
 compromise will seem like treason.”
 Simon Blackburn: Truth. A Guide.

Megvan még bennem az a reménység, hogy a filozófia mások iránti érzékenységre nevel. A különböző gondolkodási utakkal való ismerkedés rávilágít: a világot számos különböző módon szemlélhetjük, sokféleképp számot adhatunk általános emberi tapasztalatainkról. Mivel a különböző korok, földrészek és kimagasló személyiségek összetett és kidolgozott filozófiáiról való tájékozódásban kilépünk a magunk kora, lakóhelye és társadalma adta keretek közül, felfedezhetjük annak gazdagságát, hogy a világ milyen lehetőségeket tartogat. Be kell látnunk, hogy ösztönösen biztosnak tartott elképzeléseinkkel szemben számos más, hasonlóan biztosnak gondolt nézet áll, és saját világnézetünket ennek hatására újragondolva bizonyára nyitottabbá válunk a másként gondolkodók iránt.

 Naiv voltam és vagyok? Szinte biztosan. A filozófiai viták mutatják ezt. Egyrészt ezek a viták sokszor vajmi kevéssé árulkodnak a megértésről és a nyitottabbá válásról. Másrészt a filozófiában lényeges szerepet betöltő vita sokszor annak a terepe, hogy megmutassuk, a magunk nézete mennyire jólfundált, míg mindenki másé bolondság. Az érvelést a filozófusok tetemes része – leggyakrabban szóban látszik ez – sokszor arra használják, hogy egy ellenfél megfogalmazásait cincálják szét; megelégednek azzal, hogy az érveket ízekre tépjék – ahelyett, hogy az állásponttal vennék fel a kesztyűt, amihez már jobban meg kellene vizsgálni azt, hátradőlve megelégednek vele, hogy szavait kritizálják. És még ha történetesen nem is ez a helyzet, igyekeznek a másik álláspontjának minél kevesebbet engedni, lehetőleg demonstrálva, hogy az érvek csak úgy visszapattannak róluk. Hiszen a vita a filozófia csatatere: ha egy kicsit is engedünk a másiknak, azzal már azt a látszatot keltjük, hogy elindultunk a vereséghez vezető úton. Ez pedig szégyen. Híres filozófusok vitáiban is túlságosan gyakran csak az egymás rovására történő értetlenkedés, a meggyőződések bizonygatása és nem ritkán a másik befeketítő címkézése folyik. (Arra, hogy miként ne vitatkozzunk, jó példa lehet a 20. századból Wittgenstein és Popper, illetve Derrida és Searle "acsarkodása".)

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Ha valaki olyasfajta empátiával rendelkezik, amely a sajátjával ellentétes megközelítéseket is tiszteletben tartja, illetve átérzi azt, hogy egy ilyen meggyőződés mögött ott van egy személy súlya, amelytől nem tekinthetünk el és amely arra szólít, hogy gondolatait jobban megismerjük és megfontoljuk – a filozófiai vitában bizony nem valami jó esélyekkel indul.

 

 Mégis úgy gondolom: nem kell feladnom a filozófiába vetett azon reménységemet, miszerint az egymáshoz való közeledés forrásául szolgálhat, és elejét veheti az ösztönös és indulatos replikáknak. A filozófiai vitának megvan a maga potenciálja. A nemes vita magában foglalja, hogy a vitapartnert nem ellenségnek látjuk, hanem tiszteljük és odafigyelünk a mondanivalójára. Megpróbáljuk átlátni, mi állhat mögötte. Ez annak szolgálatában is áll, hogy a másik álláspontot képviselők számára valóban meggyőzően képviselhessük a magunk pozícióját. Az ellenkező nézet elméleti (és egyes esetekben személyes) motivációit belátva valóban hatásosan tudjuk a tökéletlenségeit is felfedni. Sőt: ha a vitapartner indokait tisztán látjuk, közelebb kerülhetünk saját magunk jobb megértéséhez is.(Illusztrációként: példamutatónak tartom, ahogy Alasdair MacIntyre viszonyult kritikusaihoz az általam ismert esetekben.)

 Mindez nem jelenti azt, hogy feladjuk a véleményünket, vagy hogy csak azért, mert mások másként gondolkodnak, már ne is lehessen az egyik félnek igaza. Meggyőződésem szerint a filozófiában és a vitában olyan „szintézisre” van szükségünk, amely képes megállni a maga lábán, önmagában vett erősségei demonstrálhatók, de egyúttal átnyúlik a másik álláspont felé is, annak eredendő alátámasztásait elismeri és magyarázni tudja, még ha fel is mutatja, hogy bár nem légbőlkapott, nem is teljes és elégséges még. És amennyiben sikerrel járunk, ennek a teljességnek a megközelítése már azt is jelenti, hogy képesek voltunk közelebb kerülni a másikhoz.

 

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.