Riasztóan nagy kérdések, gyáva és vakmerő filozófiák

A filozófia egyik közhelyes meghatározása, hogy az az úgynevezett nagy kérdésekkel foglalkozik. Különös módon a filozófusok azonban nem értenek egyet abban, hogy hogyan is kellene viszonyulniuk ezekhez a kérdésekhez. Hogy ne maradjon ez függőben, leírom, mely kérdésekre is gondolok elsősorban. Nem fontossági sorrendben ezek a következők: Kik vagyunk? Mit tegyünk? Mi az élet értelme? Van élet a halál után? Van Isten?

A filozófusok gyakran feszengenek, amikor ezek vagy hasonló végső kérdések kerülnek szóba. Nyugtalanságukat azzal hárítják el, hogy bemutatják a kérdésről szóló történeti és kortárs vitákat, a lehetségesen elfoglalható álláspontokat („mit szokás és mit lehet képviselni”), továbbá felhívják a figyelmet arra, hogy a megoldás, bárki bármit gondoljon is, korántsem egyszerű, összetett problémák állnak elérése útjában.

Az mármost egyértelmű, hogy a filozófiának nem az egésze szól ezekről a kérdésekről. Vannak pl. teljes létjogosultságú filozófiai diszciplínák, amelyek szaktudományokhoz kapcsolódnak, ilyen a tudományfilozófia általában, illetve a matematikafilozófia vagy mondjuk az agykutatás filozófiája. Ezek idejük nagy részében az adott kutatási terület „segédtudományaiként” funkcionálnak, a helyes tudományos megközelítéseket (pl. az agy leghelyesebb megközelítése a biológiai vagy a fizikai szint?) és a kapcsolódó metafizikai kérdéseket feszegetik (pl. mik is a számok valójában?). Ugyanígy a filozófiatörténet sem ezekkel foglalkozik alapvetően. Tehát a filozófia nem abban különbözik más tevékenységektől, hogy a nagy kérdésekkel foglalkozik, ez nem lehet a teljes meghatározása. (Ld. erről még itt.)

Ám a filozófiának, úgy tűnik, ténylegesen tárgyát képezik ezek a nagy kérdések. Mármost hogyan szokás hozzájuk viszonyulni? Érdemesnek tűnik itt leszűkíteni a szóban forgó filozófusok körét. Az angolszászokra jellemző analitikus filozófia képviselői és az európai kontinens jellemző filozófusai közt zajló vitában az egyik, az előbbiek rovására bevetett érv, hogy ők állítólag ezekkel a nagy kérdésekkel fütyülnek foglalkozni. Mi sem könnyebb ezt megcáfolni remek ellenpéldákat kerítve, hiszen akadnak. Mit sem változtat ez azonban azon, hogy míg a kontinens gondolkodói közül több filozófust ismerünk az élet és a halál dolgaiban vallott nézeteiről, addig az angolszász kollégák között azok az ismertebbek, akik hatásosan érveltek olyasmik mellett, mint hogy a smaragdgyűrűkről kiderülhet, a színük nem zöld, hanem zökék, mivel 2028. október 12-e után a színük kékre válthat.  (Félreértés ne essen: ez korántsem egy analitikus filozófia elleni vádirat, sőt, inkább szól általában a filozófia helyesebb képviseletéről.)

A cikk a hirdetés után folytatódik

Alasdair MacIntyre helyesen írja, hogy az „analitikus hiba” („analytic vice”) az apró részletkérdésekbe való belefeledkezés. Ez nem azt jelenti, hogy ezt a hibát minden angolszász filozófus elköveti, hanem azt, hogy az angolszász analitikus filozófiában sokkal nagyobb a valószínűséggel követik el, szem elől tévesztve a nagyobb összefüggéseket. Természetesen a filozófusok gyakran azzal indokolják a részletkérdésekkel történő foglalkozást (pl. vajon az egyedi dolgok tulajdonságok tulajdonság nélküli hordozói-e?), hogy ezeknek a felfejtése előmozdítja a legfontosabb kérdéseinkre adott nagyon nehezen megtalálható válaszok megfogalmazását.

Ugyanakkor korántsem ritkaság a filozófusok körében eltolni a legfontosabb kérdéseket, feladni a válaszok keresését. (Sőt: még a részletkérdések végleges megválaszolását is, és – ha másnak nem is – ennek árulkodónak kellene lennie.) Három olyan, az analitikusok közt gyakori szemléletet fogok megvizsgálni és kritizálni, amelyek azt sugallják, hogy a nagy és végső kérdésekkel foglalkozás, vagy a megválaszolásuk tulajdonképpen nem is a mi dolgunk.

Az első szemlélet az érvelésre helyezett túlzó hangsúly. Gyakorlatilag szinte minden analitikus filozófus kiemelt fontosságúnak tartja az érvelést. Ezzel önmagában nincs baj, de a filozófia fejére nőhet az eszköz, ami által művelni kívánjuk. Gyakori ezzel összefüggésben, hogy a filozófia legfontosabb eredményének azt tekintik: az embert megtanítja gondolkodni, ésszerűen érvelni és vitázni. Mindennapos a filozófiában, hogy érvek melletti érvekről vitázunk, vagy ellenvetések melletti indokokról érvelgetünk. Az érvelés azonban, még ha fontos cél is, végcélnak még kevésnek tűnik. Gondolkodni és érvelni nem csak a filozófia taníthat meg: jó erre még a banki szféra, a politika és a kofaság is. Ha meg csupáncsak a dialógus kedvéért művelnénk a vitát, akkor ugyanennyi erővel mehetnénk el különböző, megértő módban működtetett csoportterápiákra. Hogy ennél magasabb szinten érveljünk, vitázzunk, gondolkodjunk – vagyis hogy igazán reflektáljunk – ehhez már be kell vonnunk a nagy kérdéseket is, és a megválaszolásukra irányuló szándékot.

Egy tanárom nagyon jellemzően fogalmazta meg: „Precíz érvelés, szigorú vita – ez az, amit csinálunk.” Azt hiszem, sok filozófus fejében él ugyanez a szemlélet: hogy a filozófiai tevékenységnek ezek az erényei, és ezzel lehet leginkább marketingelni azt. Azonban ez felszínes nézet. A precíz érvelés és szigorú vita önmagában semmire nem megy: az érvelés – ezt a tapasztalat bizonyítani látszik – még kevés, túl sok mindent képesek a filozófusok (vagy bárki) érvekkel egészen meggyőzően alátámasztani, egymásnak ellentmondó vagy a józan ésszel teljesen ellentétes állításokat is. A szigorú vita pedig aztán a végtelenségig húzódhat – ezt szintén igazolni látszik a tapasztalat – és így aztán a konklúziók, direktívák megfogalmazása elmarad. Ha tényleg csupán precízen érvelünk és szigorúan vitázunk, akkor azt hiszem, nem vagyunk elég jók: a filozófia haszontalanságba és érdektelenségbe fullad. Egy érvelési játszmává válik. Hogy ezen túllépjünk, olyan képességek alkalmazására is szükségünk van, amelyek az igaz tételek megállapítását lehetővé teszi: kiinduló és új ismeretek belátását teszi lehetővé. Ezen túlmenően a vitázás képességének elsajátítása jellemfejlődéshez vezethet ugyan, de nem egyértelmű, hogy minden esetben a „szigorú” vitázó hozzáállása a leghelyesebb.

A másik, analitikusoktól elég gyakran hallott elképzelés a „feltérképezési szemlélet”. E „térképészeti” álláspont szerint a filozófia feladata annak feltérképezése, hogy a különböző kérdésekre milyen racionális válaszok adhatók, illetve hogy mely válaszok inkább és mely válaszok kevésbé ésszerűek. Világos, hogy ez a szemlélet csak közvetett állásfoglalást vár el a filozófiai problémákat illetően. Ennek a szemléletnek azonban súlyos hibái vannak. Kettőt sorolok fel. Az első: a filozófusok nem értenek egyet abban, hogy a különböző filozófiai kérdéseknek melyek a racionálisabb és melyek a kevésbé racionális megoldásai. Mármost aligha értelmes azt mondani, hogy a filozófia feladata a filozófusok által rajzolt térképek feltérképezése. A második probléma: a filozófusok nem csak a különböző filozófiai problémák megoldásainak racionalitási szintjében nem értenek egyet, de abban sem, hogy mi számít racionálisnak. Egyesek szerint pl. csak azt racionális elfogadni, amit kétségtelenül bizonyítunk, mások szerint azt is ésszerű elhinni, amit csak némileg támasztottunk alá, megint mások szerint nincs szükség bizonyításra ahhoz, hogy valamit ésszerűen gondolhassunk (nesze neked érv-fetisizmus!). Ez bármiféle racionalitás-feltérképezési szándékot erősen kérdőjelessé tesz, kiteszi annak a bírálatnak, hogy az már egy racionalitás-koncepció elfogadásának eredménye.

A descartes-i tudományok fájának egy árbárzolása

A harmadik, az előzőt gyakran szülő szemlélet az, hogy a legnagyobb kérdések egyszerűen túl nagyok. Hiúság lenne a részünkről azt gondolni, hogy mi most képesek vagyunk megválaszolni azokat, pláne nagyképű lennék, ha én itt és most kijelenteném, ismerem a választ az élet nagy és magasztos kérdéseire. „Évezredek óta vitatkoznak róluk a nagy koponyák, én meg hopp, megoldom őket – bizony hülyének is néznétek!” Tiszteletre méltó dolog a szerénység, és korántsem tartom elítélendőnek, ha valaki kevésnek tartja magát e kérdések megválaszolására filozófusként. Szép gesztus lehet egy ehhez hasonló, de ne dőljünk be: a filozófiai divattal üressé válhat ez a fajta hozzáállás. Még csak nem is kell hozzá divat: elég csak tartani a gyanakvó tekintetektől. Ez az attitűd a rossz helyen gyakorolt alázat esete, hiszen azzal, hogy egyfelől szerénynek tünteti fel magát, másfelől egyúttal büszkén hirdeti számtalan filozófus beképzeltségét. Az elmúlt ezer évek filozófusai nagy többségben épp azért vitatkoztak ezekről a kérdésekről, mert határozott álláspontjuk volt róluk. Ha elodázzuk őket, ezzel is csak egy filozófus-sztereotípiát testesítünk meg. Ahogy A nyomozó című Gigor Attila-filmben elhangzik: „A filozófia… csak arra jó, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyeknél nem kell félnünk, hogy választ kapunk rájuk…”

A magyar analitikus filozófusok gyakran találják magukat e szemlélet képviselői között, ez azonban nem tűnik egy nemzetközi trend recepciójának. Az analitikus filozófia mai nagy alakjai is képesek azt állítani, mint John Searle, hogy három percben elmagyarázzák a test-lélek probléma megoldását, vagy mint Judith Jarvis Thomson, hogy egy-két gondolatkísérlettel bebizonyítják az abortusz megengedhetőségét, vagy Alvin Plantingával azt állítják, hogy Isten léte cáfolhatatlan. Ezek a filozófusok egyrészt az analitikus filozófia legnagyobb hatású alakjai közt vannak, másrészt korántsem estek áldozatul egy szerénykedő trendnek. Mindehhez kellhet persze egy adag excentrikusság is, de ez nem kevésbé lelki alkat kérdése, mint a kishitűség. És korántsem kell feltétlenül vakmerőnek lenni a végső kérdésekkel kapcsolatban: elég, ha bátrak vagyunk.

Persze a tárgyalt berögződéseket aligha változtathatjuk meg egy cikkel. Mindenesetre a tanulság nagyjából a következő. Amikor a filozófiához fordul valaki azzal az igénnyel, hogy a nagy kérdéseket vizsgálja, hogy megismerje a legfontosabb kérdésekre a válaszokat, nem az a leghelyesebb, ha lebeszéljük őt erről, és egy intelligenciafejlesztő részletproblémát adunk a kezébe helyette, vagy kartográfiai tevékenységekre biztatjuk és – a fenti értelemben – szerénységre intjük. Ez tökéletesen kontraproduktív hozzáállás: ha csak ennyi lenne a filozófia, elmehetnénk a go játék nyertes stratégiáit összeíró bizottság „csendestársainak” is. A filozófiával szemben jogos elvárás, hogy foglalkozzon a végső kérdésekkel, megkeresse és lefektesse a válaszokat – ezt nem úszhatjuk meg.

 

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.