Ostobaság-e a vallásos hit?

Sokan gondolják, hogy a vallásos hit olyan fajta ostoba, sőt veszélyes babonaság, amelytől felvilágosult korunknak ideje lenne megszabadulni. Elvégre a legtöbb vallás alaptételei irracionálisnak tűnő, a józanésszel szembemenő állítások, melyek igazságára semmiféle bizonyíték nincs. Meg aztán: a mindinkább fejlődő természettudomány a legtöbb problémára rég választ talált már – vagy hamarosan választ fog találni –, melyek a primitív embert a misztikus, vallásos magyarázatok megalkotására késztették – állítják e nézet képviselői.

 Nem így a századelejei osztrák filozófus, Ludwig Wittgenstein, aki 1938-as előadásaiban a következőket állította: a vallásos hit egyáltalán nem irracionális, épp ellenkezőleg, természetét tekintve nagyon is hasonló számos más, teljesen hétköznapi vélekedéshez, bár nem igazolható logikai vagy természettudományos eszközökkel. E két szférát – a vallást és a tudományos igazolást – semmi esetre sem szabad összekevernünk. Nem azért, mert az ilyesmi szentségtörés, sokkal inkább, mert értelmetlenség: az olyan állítások, mint a „létezik Isten”, „egyszer eljön az utolsó ítélet”, nem azt a szerepet töltik be a nyelvünkben, mint az „a világegyetem a Nagy Bumm során keletkezett” vagy a „kétszer kettő négy”. E szerepek összekeverése nem vezethet máshoz, mint teljes zűrzavarhoz, és értelmetlen zagyvaságokhoz.

 Hogyan kell értenünk pontosan Wittgenstein állításait? Ehhez vessünk először egy pillantást arra, mint mond a szerző utolsó, A bizonyosságról című könyvében. Wittgenstein itt azt állítja, hogy bizonyos kijelentések sajátos szerepet töltenek be nyelvünkben, nyelvhasználatunkban, ebből kifolyólag nem állíthatjuk, hogy tudjuk vagy igazolhatjuk őket. Melyek ezek az állítások? Nos, például a „létezik külvilág”, „születésem előtt is léteztek emberek”, és más hasonlók.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Ezeket – állítja Wittgenstein – szigorú értelemben nem tudjuk. Nem azért, mintha meg kellene adnunk magunkat a különféle szkeptikus érveknek – mint Descartes híres Démon argumentuma –, amelyek értelmében soha nem tudhatunk semmit biztosan. Wittgenstein egyáltalán nem szkeptikus. Sokkal inkább úgy gondolja, hogy ezekkel a kijelentésekkel kapcsolatban értelmetlen feltenni, hogy tudjuk őket (ahogy értelmetlen kételkedni is bennük). Míg teljesen normális dolog valakitől megkérdezni, hogy „Tudja-e, mennyi az idő?”, addig rendkívül különös volna, ha a buszmegállóban valaki odafordulna hozzánk azzal, hogy „Mondja csak, nem tudja véletlenül, hogy létezik-e a külvilág?”

 Wittgenstein szerint a furcsaság oka az, hogy az efféle kijelentések sajátos szerepet játszanak nyelvhasználatunkban. Jelesül: ők képezik annak hátterét, azt a talapzatot, amelyre következtetési gyakorlatunkat, nyelvhasználatunkat építjük. Ha ezekben a kijelentésekben valóban kételkedhetnénk, egész kommunikációs rendszerünk összeomlana, és többé aligha beszélhetnénk értelmesen.

 E veszély nem csak beszédünket fenyegetné, hiszen Wittgenstein szerint nyelvhasználatunk a lehető legszorosabban összefügg életformánkkal is. Beszédünk mélyen bele van ágyazva cselekvéseink egész rendszerébe, és ezer szálon, elválaszthatatlanul kötődik hozzá. Egy nyelvet elképzelni egy hozzá tartozó életforma nélkül, azok nélkül a mindennapi tevékenységmódok nélkül, melyekben használják, teljes lehetetlenség, hiszen a szavaknak – Wittgenstein híres mondása szerint – csak az élet áramában van jelentésük. Az olyan fajta kijelentések tehát, mint a „létezik külvilág”, épp úgy képezik nyelvhasználatunk, mint életformánk sarokköveit.

 Wittgenstein szerint a vallásos kijelentések szerepe pontosan ugyanez. A vallásos kijelentések, ha a helyükön kezeljük őket, ugyanúgy egy életmód szervezőelemeiként, talapzataként funkcionálnak, mint a „létezik külvilág” állítás. Valóban: joggal tehetjük fel, hogy egy vallásos ember számára Isten létezése épp annyira valós, mint a külvilágé. És ahogy a – voltaképpen igazolatlan – feltevés, miszerint létezik külvilág, számos gondolatunknak, következtetésünknek, sőt cselekvésünknek képezi az alapját, úgy szolgál az Isten létezésébe vetett hit számos különféle cselekvésmód és gondolat kiindulópontjául, melyek együttesen egy életformát alkotnak.

 A vallásos hit épp úgy nem szorul igazolásra, mint az, hogy a külvilág létezik. Persze a filozófusok évezredek óta tesznek kísérleteket arra, hogy valamiféle bizonyítást adjanak mindkettőre, be kell látnunk azonban, hogy mindeddig kevés sikerrel jártak. Ennek ellenére a legtöbbünk nem gondolná, hogy csak azért, mert semmiféle „bizonyítás” – ha úgy tetszik: kényszerítő erejű bizonyíték – nem áll rendelkezésünkre, ne tehetnénk fel joggal, hogy létezik külvilág és ne alapozhatnánk erre életformánkat.

 

 Ami azt illeti, annak ellenére teszünk így, hogy erős érvek szólnak ezen eljárás mélységes irracionalitása mellett. A már említett szkeptikus érvek – melyeket meggyőzően máig sem sikerült hatástalanítani – épp azt mutatják ki, hogy még az efféle állításokat sem tudhatjuk bizonyosan. Azonban még a saját bevallása szerint szkeptikus filozófus, David Hume is beismerte, hogy dolgozószobájából kilépve nem tud úgy cselekedni, mintha nem lenne biztos abban, hogy létezik a külvilág.

 Ennek oka Wittgenstein szerint alighanem az, hogy az efféle kijelentésekről egyszerűen nem értelmes dolog azt mondani, hogy igazolhatjuk vagy cáfolhatjuk őket. Az erre irányuló filozófiai kísérletek egytől egyig a nyelv működésének félreértésén alapulnak. Épp így a vallásos hit esetében: aki tudományosan, megfigyelésekkel és számításokkal – vagy akár filozófiai okfejtésekkel – akarná megcáfolni, vagy éppen igazolni Isten létezését, egyszerűen félreértené a szerepet, melyet e hit a vallásos életformában betölt.

 Hiába tűnik úgy, hogy „a világ a Nagy Bumm során keletkezett” és „a világot Isten teremtette” állítások ugyanarról a témáról fogalmaznak meg két különböző álláspontot, e kijelentések valójában egészen másként funkcionálnak a nyelvben. Wittgenstein úgy véli, hogy aki valamiféle primitív tudományos elméletként kezeli a vallásos hittételeket, alapvetően félreérti azok természetét.

 Joggal tehetnénk fel azonban a kérdést, hogy ha a vallásos tételek státusza ugyanaz, mint a nyilvánvalóan igaz, „a külvilág létezik” típusú kijelentéseké, hogy lehet, hogy az utóbbit mindenki elfogadja, előbbi azonban sokak szemében meglehetősen különösnek tűnik? Nos, kétségtelen, hogy a világon nem egyetlen életforma létezik. A vallásos életforma csupán egy a számos másik közül, amelyek egymás számára többé vagy kevésbé furcsának tűnnek. Vegyük azonban észre, hogy saját életformánk, cselekvéseink és döntéseink igen sokszor alapulnak ugyanolyan – mások számára különös, de a magunk számára igazolásra sem szoruló - tételeken, mint a vallásos hittételek.

 Gondoljuk csak meg: az olyan vélekedések, mint hogy embert ölni rossz, vagy minden ember egyenlőnek született, sokunk számára képezik az életforma alapját és épp olyan kevéssé vonnák őket kétségbe, mint azt, hogy létezik külvilág, holott épp olyan kevéssé tudjuk igazolni őket. Sőt: rosszmájú filozófusok, természettudósok időről-időre előjönnek olyan érvekkel, melyek állításuk szerint megcáfolják ezeket az állításokat és kimutatják, hogy nincs a földön se jó se rossz, csak különféle konvenciók, vagy valami ilyesmi.

 Ennek ellenére nem érezzük úgy, hogy az emberi jogokba vagy a morális értékekbe vetett hit irracionális lenne, vagy hogy azok, akik ezek védelmének szentelik életüket, valamifajta primitív babonaság bűvkörében élnek. Ha ez így van, semmi akadálya annak, hogy némiképp jobb véleménnyel legyünk a vallásos hitről is.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.