Becsődölt-e a filozófia?

Úgy tűnhet, hogy a filozófiai problémák megoldhatatlanok. A legtöbb klasszikus filozófiai elméletet már az ókorban felvetették, és az azóta eltelt évezredekben meglepő módon nem az történt, hogy sikerült volna legalább néhányat kihúzni a listáról mint elvetélt ötletet, hanem inkább csak annyi, hogy egyre aprólékosabban tudunk érvelni az egyik vagy épp a másik mellett. A hedonizmusról és a kötelesség-etikáról, dualizmusról és a materializmusról és egy sor hasonló elméletről már legalább a késő antikvitás óta vitatkoznak.

Tőzsér János nem is olyan régóta népszerűsíti azt az álláspontot miszerint “a filozófiai megismerés nem megbízható, és ennélfogva nem hihetünk komolyan és őszintén filozófiai elméletekben.” Vagy legalábbis  “A filozófusoknak minden (vagy majdnem minden) filozófiai probléma kapcsán fel kell függeszteniük az ítéleteiket.”

Néhány hete pedig Paár Tamással a PPKE-n rendezett vitán boncolgatták ezt a kérdést. Tőzsér fő ütőkártyája az úgynevezett disszenzusból - vagyis a konszenzus hiányából - vett érv, amely a következő megfontolásból táplálkozik: a sikeres tudományok olyanok, hogy legalább a fő irányokat tekintve széleskörű konszenzus övez bizonyos téziseket. A filozófia eddigi története alapján viszont úgy tűnik, hogy a filozófusok nem tudják megválaszolni a filozófiai kérdéseket; a filozófiai elméletek között permanens disszenzus uralkodik. Még ha a fizika nem is tévedhetetlen, ha két fizikus találkozik, akkor feltehetően egyet fognak érteni abban, hogy a Maxwell egyenletek fontos általánosításokat fejeznek ki az elektromáganeses mezők viselkedéséről, vagy mondjuk abban, hogy elektronok vannak. Nyilván ott is vannak outsiderek, de azért meglehetősen stabil bázisa van a mainstream elméleteknek. És általában amikor egy nagy mainstream elmélet elavul vagy megdől, abban az esetben is az új elmélet számos általánosítást megőriz az elődjéből. Ezzel szemben a filozófiában gyakorlatilag semmilyen területen nincs konszenzus. Ezeket a példákat Tőzsér nagyon meggyőzően sorolja.

Ráadásul a különböző nézetet valló filozófusokról azért be kell látnunk, hogy a megismerési képességeik tekintetében - episztemikusan - egyenrangúak a materialista David Lewis és a dualista David Chalmers ugyanannyira képzettek a filozófiában, mint amennyire a keresztnevük ugyanaz, ismerték és megértették egymás érveit és mégis homlokegyenest különböző álláspontra jutottak. Azt sem lehet állítani, hogy valamilyen morális szempontból volna különbség kettejük között, azaz valamelyikük tudatosan hazudozna, vagy a nagy materialista vagy dualista összeesküvés leplezése végett mondaná azt amit mond.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A filozófiai problémák keletkezését Tőzsér az analitikus hagyományban P.F Strawson óta népszerű elképzeléssel magyarázza: a világról szóló legáltalánosabb intuícióink sajnálatos módon inkonzisztensek egymással, és a filozófia dolga az, hogy ezeket ellentmondásmentes elméletté kalapálja. Ám mindezt csak azon az áron lehet megtenni, hogy bizonyos intuíciókat elvetünk. Úgy tűnik azonban, hogy ezt többféle módon is meg tudjuk tenni, aztán pedig vakargathatjuk a fejünket, hogy melyik megoldás lenne megfelelőbb, perdöntő érv ugyanis még egyik esetben sem született. A csüggesztő konklúzió, hogy jobb, ha “kétségbe vonjuk a filozófiai tudás lehetőségét és felfüggesztjük a filozófiai ítéleteinket.”

A filozófiai meta-szkeptikus nem tagadja, hogy valamelyik elmélet igaz lehet. Lehetséges, hogy mondjuk csakugyan minden tér-időbeli létező fizikai létező és így a materializmus igaz. Ám ezzel kapcsolatban nem lehet megalapozott vélekedésünk, ugyanis egy elfogulatlan gondolkodónak nincs több alapja arra, hogy elhiggye ezt minthogy elutasítsa.

Paár Tamás szerint az érv, ami mindenkinek elsőre eszébe jut mindez ellen, hogy mivel maga is filozófiai gondolatmenet, súlyos önreferenciális seb tátong rajta, ráadásul: ebben sem lesz konszenzus, így aztán Tőzsér saját tézise alapján az ő javaslatáról is fel kell függesztenünk az ítéletünket. Tőzsér válasza szerint a metaszekpszis maga nem filozófiai elmélet, ahhoz ugyanis az kell - ahogy fentebb említettem is - hogy alapvető intuíciók összeütközéséből fakadjon, míg a jelen megfontolások inkább józan ész és tapasztalati tudás következményei.

Paár ellenvetései között továbbá figyelmet érdemel a következő kérdés: “ha szkeptikusok vagyunk, mi alapján fogunk cselekedni? És vajon aminek megfelelően cselekszünk, abban hiszünk is? Néhány filozófus így gondolja. Talán a cselekvés indokául szolgáló hited nem 100%-os, de eszerint legalábbis megvan. Ha hitedet felfüggesztetted, akkor sokszor viszont csakis pénzfeldobással dönthetsz.”

Tőzsér válasza ezzel kapcsolatban az, hogy a kifejezetten morális dilemmát okozó kérdésekben továbbra sem lesz megalapozottabb a döntésünk. Olyan helyzetekben mint amit az abortusz problémája jelent vagy hogy a feláldozhatunk-e néhány embert azért, hogy többet megmentsünk. Ezek az esetek pontosan azért morális dilemmák, mert nincsenek igazán perdöntő objektív érvek egyik vagy másik álláspont mellett, még akkor is, ha az emberek zsigerileg különböző álláspontokat favorizálnak.

Azt gondolom rém izgalmas, hogy újra előbukkant a filozófia értelméről szóló vita, és ez valójában - alátámaszthatatlan zsigeri meggyőződésem - a filozófiai gondolkodás felvirágzásának az előjele. Bár Tőzsér a filozófia évezredes eredménytelenségére apellál, valójában az ilyesfajta aggodalmak majdnem olyan régiek mint maga a filozófia. Már a sztori szempontjából meglehetősen korainak tekinthető Szókratész is gyakran azt hányja a természetfilozófusok szemére, hogy feleslegesen elmélkednek olyan dolgokról, amelyekre úgysem lehet megoldást találni. Ludwig Wittgenstein kései korszakában pedig úgy látta, hogy a filozófiai problémák a nyelv általi megbabonázottságból erednek. Szkeptikus volt az antikvitásban a kései akadémia, és a filozófiai problémák értelmetlenségét hangoztatta sok bécsi körös logikai pozitivista is. Mi több általában az összes újszerű gondolatot a filozófiában ilyesfajta válság előzött meg. Ha Kant nem érzi úgy, hogy valami nagyon nagy gond van a filozófiai megismerés lehetőségével valószinűleg nem születik meg a Tiszta ész kritikája.

A “nagy filozófiák” mindig reflektáltak arra, hogy miért is olyan gyanúsan feloldhatatlanok a filozófiai problémák. Ennek magyarázatára pedig mindig valamilyen metaelmélettel áltak elő. Még ha Tőzsér szerénytelennek is bélyegzi ezeket a vállalkozásokat, amiknek kiagyalói a filozófia Newton-jának szerepében próbáltak tetszelegni (és amik rendre el is buktak, szerzőik minden narcisztikus öntömjénezése ellenére). Kudarc vagy sem, nem tudom úgy tekinteni ezeket mint amelyek szimpla egyhelyben toporgást jelentenének. Egyszerűen nem hiszem el, hogy akár Wittgenstein privátnyelv problémája, Heidegger gondolatai a létről, vagy akár Leibniz gondolatai a lehetséges világokról ne lennének új gondolatok, amik sokkal-sokkal mélyebb belátások felszínre hozását segítette elő, mint amikről elődeik vitatkoztak.

Mindezt egy egyszerű mégis szerintem több mint kijózanító példával szeretném illusztrálni: a fenomenális minőségek problémája úgy ahogy van huszadik századi eredménye a filozófiának. A probléma arról szól, hogy az olyan elemi tapasztalatokat, mint hogy milyen a piros látás számomra átélt és megtapasztalt minősége, vagy, hogy milyen nekem fájdalmat átélni nem vezethető le semmilyen objektív információból. Csak akkor tudhatom meg, hogy milyen, ha átélem. Különösen nem vezethető le semmilyen fizikai tényre vonatkozó információból.

Nos, ezt a problémát akkora ászok mint Kant, Arisztotelész, Descartes még csak hírből sem ismerik. Locke-nál vannak ugyan olyan nyomai mint a színfelcserélés lehetőségének felvetése vagy Leibniznél az a parabola, hogy ha a tudatosság az agy mechanikus működésének eredménye lenne, akkor képzeljük el, hogy felnagyítjuk az agyat akkorára, hogy besétálhatnánk és nyomát sem lelnénk tudatosságnak. De ezek szórványosak és egyáltalán nincsenek kidolgozva. Lockenál ugyan megvan az egyszerű ideák közvetlen volta, de  nincs szó a magyarázhatatlanságukról, Leibniznél pedig bár szó van a magyarázhatatlanságról nem kifejezetten a fenomenális minőségek elemezhetetlen voltára épít (http://plato.stanford.edu/entries/leibniz-mind/#MatTho). Jobbára a mai értelmezők dolga, hogy kihüvelyezzék, hogy pontosan mit is állítottak, de tegyük a kezünket a szívünkre, a fenomenális tudatosság problémáját a régiek javarészt nem ismerték fel, de legalább is csak kifejtetlen gondolatokkal találkozunk ezzel kapcsolatban, holott napjaink elmefilozófiájának ez az egyik legsúlyosabb és legvirulensebb problémaköre. A 19. században már vannak maihoz hasonló előfordulásai, de csak Thomas Nagel Milyen lehet denevérnek lenni? c. cikke volt az, ami igazán fókuszáltan ráirányította a figyelmet és kirajzolta a vita szerkezetét. Ez 1974-ben történt!

A lényeges különbséget szerintem az okozza, hogy a filozófia művelésekor automatikusan egy nagy narratívát is kialakítunk arról, hogy mire jó a filozófia, meg úgy általában minden. Sőt merném azt is állítani, hogy valamelyest minden ember életét végigkíséri egy többé-kevésbé kidolgozott narratíva a világról. Mármost Tőzsér elgondolása úgy fest, ahogyan az első bekezdésben felvázoltam, a filozófia már a kezdet kezdetén felvetette az összes valamirevaló filozófiai problémát - azok lehettek aztán csak az igazi hősi idők - de azóta csak az érvek kristálytisztára polírozása történik, nem valami érdemi haladás. A filozófia már nem termel ki egészen új gondolatokat, epigonok lettünk. Jutalmul annyi marad, hogy belássuk az egésznek a sikertelenségét és legalább ennyiben őszinték lehessünk magunkhoz. Nem tudnám megmondani, hogy nagy narratívát mi alapján választunk magunknak - talán Fichte híres szlogenjével élve azt mondhatnánk, hogy mindenki olyat választ, amilyen ember. Ez nem jelent semmi degradálót Tőzsér számára, hiszen olyan illusztris társaságban találhatja magát amelybe például is Szókratész vagy sok szempontból a kései Wittgenstein is tartozik. Mégis azt gondolom, hogy ez a nagy disszenzustól hemzsegő filozófia(történet) egy sokkal pozitívabb  keretben is értelmezhető, egy olyanban, amelyben újabb és újabb belátások születnek azzal együtt, hogy a viták csakugyan lezárhatatlanok - vagy a lezárásuk éppenséggel nem egy objektív konszenzuson múlik.

 

Legújabbak

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.