Monogámia?!

Így vagy úgy, az európai kultúrában – szóval nem csak a földrajzilag értett Európában, hanem a világ kulturálisan európai eredetű részén – a monogám kapcsolat mégiscsak társadalmi elvárás. A legtöbben rosszallják ha egy nő szabadabban kezeli a szexualitást a megszokottnál; a gyengébbik nemnek pedig szintén megvan róla a véleménye ha egy férfi teszi ezt; és bár a férfiak többnyire megbocsátóbbak a saját nemükkel szemben, talán mégsem fogadják el expliciten a „csalj barátnőt” etikai elvet.

 Ezzel együtt a poligámiára való nyitottság több mint divat. Majd mindenkit érnek olyan szexuális ingerek, amik nem a párkapcsolata irányából érkeznek; és például ma már közel sem tartanánk olyan abszurdnak egy olyan élettársi viszonyt, ami meghaladja a kétfős létszámot. Gyakran találkozhatunk a poligámia művészi megközelítésével, sőt a rendező Larry Clark úgy értékeli Ken Park című botrányfilmjének utolsó képkocáit, – amiben, három, (különben kilátástalan életű) fiatal, miután túl van egy kb. tízperces, tabumentes szexjeleneten; vágyaikról, céljaikról, életükről beszélget –, mint a szeretet legőszintébb, legtisztább megvalósulását.

Ken Park plakát

 Szóval mit mondhatunk poli- illetve monogámia kérdéséről? Egyfelől. Az európai kultúra nagyvonalakban azért mégiscsak belénk oltotta etikai életünk ezüstkeretes elvét/szabályát/belső motívumát: „Ne tegyél olyat mással, amit magadnak sem kívánsz.” – ezt legalábbis szeretteinkkel szemben igyekszünk követni. Ehhez megint csak egy nagyvonalakban kirajzolt, lazán-általános „igazság”: ha valakivel együtt vagyunk, akkor nem szívesen látnánk, ahogy mással… Kész a következtetés: ha nem tehetek mással olyat, amit én sem viselnék szívesen, márpedig aligha viselném szívesen, ha a másik felem egy harmadikkal egészítené ki a viszonyunkat, akkor elvileg én sem szabadna hogy így tegyek. Ez alapján a monogámia a nyerő.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 

 De szokás azt gondolni, hogy itt valami hibádzik, hogy a monogámia tulajdonképpen ellentmond a természetünknek; hogy ez az erkölcsi elvárás önmegtagadás; őszintetétlenség a nagybetűs Élettel és önmagunkkal szemben. Vagy mondhatnánk, hogy egy olyan világban, ahol minden anyagi, a cselekvésünket nyugodtan magyarázhatjuk evolúciós, biológiai alapon, és így nézve: arra vihetnek a szexuális motivációink, amerre akarnak. De, maradjunk morális talajon – jó, elfogadjuk hogy nem teszünk rosszat a másikkal, olyat amit mi sem vennénk jó néven. De ettől még gondolkozhatunk szabadszellemű perspektívában, valahogy így: az amit szeretetnek hívunk, nem feltétlenül a monogámiában teljesedik ki; a monogámia kötelessége gátat szab az élet természetének, de valójában akkor tiszteljük igazán egymást, ha tiszteljük az életet és elfogadjuk, sőt, toleráljuk a másik szexualitását és azt ha esetleg másokhoz szottyan kedve. Ha ez a helyzet, akkor egy ideális világban nagyjából mindenki mindenkivel, akivel van kedve – és ez nem mond ellent a szeretet természetének. Ha így áll a dolog, akkor az, hogy az ember nem szívesen látná mással a párját, csak valamiféle értelmetlen birtoklási vágy, amit neki is jobb volna elengedni.

 Tetszetős, nem csak kényelmes, de vonzó, talán szabad (?) világlátás is ez, és a témát megjelenítő művészeti teljesítmények láttán az ember hajlamos meglátni ennek az egésznek valamiféle mélységét.

 De ha így gondolkozunk, akkor az élet fogalmából vezetjük le a szeretet fogalmát. Ez abból a szempontból szimpatikus lehet, hogy az utóbbi így elvileg idomul az előbbihez. Viszont nem egyértelmű, hogy miért lenne életellenes, ha az ember morális ügynek érzi, hogy ragaszkodik a másikhoz, és miért lenne ez birtoklási vágy, ha ezt morálisan elvárja a másiktól; és miért lenne feltétlenül életigenlő a poligámia (vagy pontosabban nem gátat szabni a szexuális vágyaknak, így megengedni a poligámiát)?

non-monogamy

 Az életigenlés mintaképe lehetne Nietzsche filozófiája. Nála – némileg leegyszerűsítve – az élet akarások összefüggése, az ember „akkor él igazán” ha hagyja kibontakozni és célt érni a benne élő akarást, a szeretet fogalmát pedig ehhez idomítjuk. Ebben az esetben a szeretet nem akkora feladat, nem tartozunk akkora felelősséggel a másik iránt – szerethetünk egyszerre többet fizikailag és szellemileg, és a másik is így minket. De nincs bennünk egy kis félsz attól, hogy csak ennyit számítunk másnak és csak ennyit számít nekünk a másik? Nem szorongáshoz, egyedülléthez érkezünk ezen a csapáson?

 Ha igen, akkor megtehetjük hogy ellentétesen járunk el: a szeretet fogalmából vezetjük le, vagy ettől tesszük függővé az életét úgy, hogy mindeközben az előbbit nem vezetjük le semmiből, meghagyjuk kvázi „feltétlennek”. Ha így nézzük a dolgot, akkor nem meglepetés ha etikailag, morális elvárásokkal állunk a másikkal való viszonyunkhoz és így végül a monogámiához érkezünk.

*

 Így az összkép: egy vallási-színezetű világtér jelenik meg homályosan, ahol az élet úgymond „a szeretet által van”. Itt a monogámia nem életellenes, épp ellenkezőleg: élet-feladat, olyan belső késztetés, amit nem csak szögletesen azért csinálunk „mert kell”, hanem a másikért és magunk miatt is. Így nézve az ember nem azért monogám, mert valami beteg birtoklási vágy hajtja, hanem mert ezzel mutatja meg a másiknak és magának, hogy akivel együtt van, igazán számít; mások között “más mint a többi”. Mindez szemben áll egy olyan, vagy hasonló a világnézettel, ahol minden, így a szeretet is egy biológiai alapú modellben határozódik meg, vagy ahol minden a vágy, az élet (határtalan?) áramlásából válik levezetetté, ahol a vágy arra megy, amerre megy –és ahol így a poligámia az élet valamiféle megragadását jelenti.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.