A lehetséges Leibnizek legjobbika

Michael-Thomas Liske: Leibniz. ford. Felkai Gábor, Typotex Kiadó, Budapest, 2013.

Egy rövid ideig Leibniz optimista filozófiája rendkívül divatosnak számított. Különös módon napjainkban ez nemigen érzékelhető, holott, ha a 17-18. század fordulóján lett volna internet, kétségkívül a napi-bölcsesség és motivációs mémek tetemes része Leibniz-idézet vagy ál-Leibniz-idézet lett volna, ahhoz hasonlóan, ahogyan mostanság Einstein neve használatos a mém-iparban. Leibniz filozófiája azonban többek között Voltaire Pangloss doktorának és az 1755-ös lisszaboni földrengésnek köszönhetően elveszítette népszerűségét. Pedig amellett, hogy munkássága rendkívüli jelentőségű a filozófia, a fizika, a matematika és a logika területén, nincs híján az olyan gondolatoknak sem, amelyekre a legjobb szó talán a “mély”.

Leibniz

 Ugyan magyar nyelven Leibniz számos műve megjelent már (Válogatott filozófiai írásai, Újabb értekezések az emberi értelemről, Leibniz-Clarke levelezés) és néhány a filozófiáját bemutató kötet is napvilágot látott (pl. Boros Gábor: Leibniz gyakorlati filozófiája, Ortega y Gasset: Elmélkedések Leibnizről) olyan szisztematikus bevezető monográfia, amely Leibniz filozófiájának majdnem minden aspektusát felölelni igyekszik még nemigen.

 Így aztán Michael-Thomas Liske könyve rendkívül hasznos azok számára, akik nem kifejezetten egy-egy résztémakörben szeretnének elmerülni, vagy valamilyen perspektívából tekinteni az „élő enciklopédiára” – ahogyan György Lajos hannoveri választófejedelem nevezte – hanem legfontosabb téziseiről szeretnének általános képet kapni.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Hogy azért valamennyire strukturálni lehessen e sokrétű tartalmat, Liske elsősorban a fogalmilag tökéletesen meghatározott individuális szubsztancia – közismertebb nevén a monász – köré építi fel értekezését. A másik fontos szervezőelv, hogy a bevezető fejezetekbe került a Leibniz filozófiáját átható két elv, a folytonosság (II.1.) és az elégséges alap elve (II.3.), amelyek újra és újra visszaköszönnek az egyes problémakörök tárgyalásakor.

 A folytonosság elve a kulcsa annak, hogy miként gondolta el Leibniz a filozófiai vitákban a szembenálló álláspontok kibékítését: látszat csupán, hogy bizonyos olyan fogalompárok mint a “véges és végtelen”, “egyes és általános” egymást fekete-fehéren kizáró ellentétek lennének, valójában úgy folynak át egymásba, ahogyan a végtelen sok kiterjedés nélküli pont egyenest alkot: a végtelenbe extrapolálva. Az egyik véglet gyakran a másik szélsőséges – a végtelen felé közeledő – esetének bizonyul: az egyedi fogalom egy végtelenségig meghatározott általános, a legáltalánosabb fogalom pedig, amely minden egyesről állítható. A filozófiai álláspontok végletes szembenállása annak köszönhető, hogy konokul kizárólag az egyik véglet valóságosságához ragaszkodnak.

 Az elégséges alap elve pedig Leibniz ama – ma már iszonyú nagyratörőnek tűnő – meggyőződését fejezi ki, amely szerint minden tényállásnak ontológiai és magyarázati alapjának is lennie kell. „[M]inden fennálló tényállás tekintetében adott annak elégséges alapja, hogy valami miért inkább így és nem másképp van.” (62. o.) Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy minden igaz állítás bizonyítható, levezethető, még az is, hogy éppen hány szót írok le ebben a cikkben. Ugyan egyes állítások esetlegesnek tűnhetnek a véges emberi szellem szempontjából, de nem a végtelen isteni elme számára.

 

 Mivel Isten minden lehetséges világ teljes szerkezetét átlátja, ezért képes arra, hogy ezekből a lehető legjobbat kiválassza, amit határtalan jósága folytán meg is tett. Leibniz persze siet hozzátenni, hogy nem sok esélyünk van belátni, hogy a „történelem vágóhídjával” (Hegel kifejezése) felszerelkezett világunk pontosan hogyan is tekinthető a legjobbnak, de semmi esetre sem azon áll vagy bukik ez a gondolat, hogy Candide milyen válogatott szerencsétlenségekbe keveredik (IX.).

 Liske egy egész fejezetet szentel az elégséges alap elvéből fakadó determinizmus-problémának (IV.), amelyben végre elrugaszkodik a csak kizárólag Leibnizre koncentráló elemzéstől, és némileg több kitekintést enged meg a Leibniz-kortárs Spinozára, a következő korszak ikonjára, Kantra, vagy a modern lehetséges-világ elméletekre. A Spinozával való összevetés (IV.2-3.) történelmi szempontból is lényeges, hiszen maga Leibniz érezte úgy, hogy el kell határolnia magát a panteizmus bűnébe esett, a kortársak által sokat bírált holland filozófustól (147. o.).

Spinoza

 Míg Spinoza felvállalta a determinizmust, annak minden nyűgével együtt, addig Leibniz megpróbálja összeegyeztetni koncepcióját a szabadság azon felfogásával, amely szerint ahhoz alternatív döntési lehetőségekre van szükség (azaz nem úgynevezett kompatibilista álláspontot képvisel, amely szerint a determinált jövő nem mond ellent a szabadságnak). Ezt pedig azzal igyekszik kimagyarázni, hogy a véges emberi perspektívából nézve a jövő nem determinált, csupán Isten mindentudása szempontjából. Érdemes hozzátenni, hogy Leibniz szerint, ha én másképp döntöttem volna, és nem írom meg ezt a recenziót, akkor abban a lehetséges világban nem is én élnék, hiszen az én individuális fogalmam definíció szerint tartalmazza, hogy megírom ezt szöveget. Más lehetséges világokban valójában nem is létezem, hanem egy hozzám rendkívül hasonló másvalaki bitorolja a helyemet - ugyanezt a nézetet képviselte amúgy a közelmúlt egyik meghatározó filozófusa David Lewis.

 És itt összeérnek a szálak: Isten, amikor a lehető legtökéletesebb világot megalkotta, azokat a lehetséges individuumokat válogatta össze, akik képesek a legnagyobb változatosságban, ugyanakkor legnagyobb harmóniában együtt létezni – ez a lehetséges világ az, amely fogalmi meghatározása szerint a legtökéletesebb, Isten tehát szükségszerűen ezt fogja megteremteni. Így válik érthetővé az a hihetetlennek tetsző gondolat – az elégséges alap elvének egy variációja –, hogy minden dolog létezésének, minden ténynek végső soron racionális magyarázata van, amely éppannyira oka (avagy alapja) is annak, hogy létezik.

 Michael-Thomas Liske könyvében remek didaktikai érzékkel vannak egymásra építve ezek az egymást kölcsönösen átjáró problémakörök (sőt további, itt nem részletezett témák mint pl. logika és nyelvfilozófia, etika), némi kényelmetlenséget talán csak a meglehetősen száraz német akadémiai nyelvezet jelenthet. Mindezzel együtt egy világos és érthető bevezető-összefoglaló monográfia, amely éppúgy alkalmas első behatóbb ismerkedésre, de később eligazító referenciapontként is szolgálhat.

 

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.