Képtelen képzelet

A képzelet működése már az ókor óta foglalkoztatja a filozófusokat és gyakran együtt kerül elő az érzékeléssel és az emlékezettel. Ebben a cikkben egy olyan fogalomról lesz szó, mely rendkívüli jelentőségre tett szert az elmúlt száz év filozófiájában és egyaránt kötődik mindhárom képességhez: a képről. Persze már a képekről is nagyon sokat lehetne beszélni, ahogy azt meg is tette sok filozófus, művészettörténész, neurológus, pszichológus és még ki tudja ki más. Most csak egy rendkívül apró, de annál érdekesebb szeletével fogok foglalkozni ennek a burjánzó diskurzusnak: a mentális képekkel, illetve a hozzájuk kapcsolódó elmefilozófiai vitával.

 Mindannyian ismerjük azt az élményt, amikor elképzelünk valamit, azaz „lelki szemeink” elé idézünk egy korábban látott dolgot vagy épp képet alkotunk valamiről bizonyos kritériumok alapján. Ha például arra kérlek, kedves olvasó, hogy idézd fel azt a (nyomtatott) betűt, mely az „M” és az „O” között van az ABC-ben, ezt bizonyára meg tudod tenni. Most az a kérdésem, hogy ha 90 fokkal elforgatod ezt a betűt az óra járásával megegyező irányba, az így létrejövő alakzat vajon egy másik betű lesz-e? Ezen feladat véghezvitele közben a legtöbbünknek olyan élményei vannak, mintha ténylegesen megjelenítenénk majd elforgatnánk azt a betűt. De vajon tényleg így történik? Ha igen, akkor mégis hol van a fejünkben az a betű és hogy kerül oda? Ha nem, akkor miért vannak mégis konzisztensen kvázi-érzéki élményeink amikor elképzelünk vagy felidézünk dolgokat?

lehetetlen kockák

 Szóval az egész ezzel a betűforgatással kezdődött és a számtalan egyéb képzelőerőt igénylő feladattal, melyekkel szembeállíthat bennünket az élet vagy épp néhány kíváncsi agykutató. Ahogy a hetvenes években egyre több komoly kutatás kezdett foglalkozni a témával, két határozott álláspont alakult ki: az egyik képviselői szerint tényleg a szó szoros értelmében képek vannak a fejünkben amikor a fentihez hasonló feladatokat oldjuk meg, míg ellenfeleik szerint ez a képiség pusztán mellékterméke a gondolkodásnak, mely kizárólag nyelvi-logikai jellegű, mint a számítógépek szoftvere (amelyek mint tudjuk, szintén képesek képeket, sőt, még képekről szóló cikkeket is megjeleníteni).

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Ez a dichotómia másképp is megfogalmazható, hogy egy kicsit több elmefilozófiai tétje legyen a dologonak: azt szinte mindenki készpénznek veszi, hogy képesek vagyunk úgynevezett propozicionális, azaz nyelvi-logikai jellegű gondolkodásra és tudásra. A kérdés az, hogy ez-e az egyetlen mód, ahogy az agyunk információt képes kezelni, vagy vannak más, egyenrangú gondolkodási médiumaink is, mint például a képek nyelve? A tét tehát egy fontos és lényegi meglátás a gondolkodásunk és a hozzá köthető rejtélyes szerv működéséről.

 A következő lépés természetesen mindenféle ötletes kísérletek sora volt, melyek a kérdés eldöntésére voltak hivatottak. Ezekkel most nem szeretnék részletesen foglalkozni, ha valakit érdekel, az rengeteget találhat a Google segítségével. Csak egyet fogok megemlíteni közülük, az egyik legjelentősebbet, melyről talán túlzás lenne azt mondani, hogy eldöntötte a vitát, de legalábbis átterelte a szakma nagy részét az egyik oldalra, lendületet adva egy új elképzelésnek az emberi agy működéséről, illetve rengeteg ma is futó kutatási projectnek, melyek igen ígéretes eredményekkel kecsegtetnek. Most azonban hogy ennyi pozitívumot leírtam a kísérlet eredményeinek hatásáról, meg kell jegyeznem, hogy maga a kísérlet rendkívül kegyetlen és – legalábbis az én értékrendem szerint – visszataszító és büntetendő volt. Igen, egy majom volt a főszereplője.

 A kísérletet Roger Tootell végezte el Roger De Valois laboratóriumában, Berkeleyben. Miután rádióaktív deoxiglukózzal injekciózott be egy majmot, a fél szemét eltakarva egy koncentrikus köröket ábrázoló képet nézetett vele hosszú perceken keresztül. Ezután eltávolították a majom agyát, melynek hátulján, a látókéreg nevű részen a radioaktív anyag kirajzolta, hogy pontosan mely sejtekben áramlott a vér az állat utolsó perceiben. Az eredmény alant látható.

A majom agyának szelete

 Ezt a kísérletet természetesen továbbiak követték és követik ma is, szerencsére már nem ilyen kegyetlen módszerekkel. Már nem csak azt tudjuk biztosan, hogy amikor nézünk valamit, annak a három dimenziós képe kirajzolódik a látókérgünkben, hanem hogy ez ugyanígy és ugyanitt megtörténik akkor is, amikor álmodunk, emlékezünk, képzelődünk, sőt, még akkor is ha betűforgatós, geometriai vagy egyéb vizuális jellegű feladatokat próbálunk megoldani.

 Ez a fejünkben lévő háromdimenziós vizuális apparátus egyébként kísértetiesen hasonlít arra, amit bő 230 évvel ezelőtt Immanuel Kant A tiszta ész kritikájában Anschauungnak (a magyar fordítás szerint szemlélet) nevez. A különbség csak annyi, hogy ez tudományos tény, míg Kantot elsősorban teoretikus megfontolások késztették rá, hogy előálljon a szemlélet fogalmával. Az volt a kiinduló tézise, hogy léteznek szintetikus (az állítmány igazsága nem következik az alanyból, amelyre alkalmazzuk) a priori (tapasztalattól független) ítéletek, és a matematika például ilyenekkel operál. Úgy gondolta, hogy az „5+7”-ből nem úgy következik, hogy „=12”, mint például a „minden agglegény nőtlen férfi” mondatban a nőtlenség az agglegénységből. Azonban az 5+7=12 igazsága mégis független a tapasztalattól; ha tudjuk, hogyan működnek a számok és az összeadás, nincs szükségünk tapasztalatra ahhoz, hogy belássuk. Honnan tudjuk tehát az eredményt, ha nem a tapasztalatból és nem a kijelentés elemeinek analíziséből? Erre volt Kant válasza a szemlélet, ez a rejtélyes logikai tér a fejünkben, melyben műveleteket végezve anélkül tehetünk szert szintetikus ítéletekre, hogy kilépnénk a koponyánkból.

 

 Persze Kant álláspontját ma már kevés komoly matematikafilozófus képviselné. Hogy csak néhány problémát említsek: nem triviális, hogy a szemléletben elvégzett műveletekkel nyert információ nem tapasztalati, illetve az apriori/aposzteriori és analitikus/szintetikus fogalompárokat is máshogy szokás már definiálni. Azonban amint a kísérlet eredménye is mutatja, dacára a némileg különböző fogalmi apparátusának, Kant valami elképesztően fontosra tapintott rá az elme működésével kapcsolatban, mégpedig anélkül, hogy akár egy majomfejet is felnyitott volna.

 Természetesen Tootell kísérlete nem csak Kant ismeretelméletének legitimációja felé nyitotta meg az utat. Ma már képes arra a tudomány, hogy pusztán az agyállapotok változásának vizsgálatával megállapítsa egy alanyról, hogy milyen betűre gondol és még csak meg sem kell ölni hozzá. Ráadásul egyes kutatók ahhoz is meglehetősen közel járnak, hogy komplett emlékképeket vagy álmokat digitalizáljanak. Mindezek tekintetében tehát – visszatérve ahhoz a kérdéshez, amelyel kezdtem a cikket – úgy gondolom, hogy bátran kijelenthetjük: az agyunkban vannak képek, még azt is tudjuk, hogy hol, sőt, hamarosan képesek leszünk arra, hogy rákössük őket egy monitorra.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.