A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást. A rakoncátlankodókat megrendszabályoznák, az utcák tiszták lennének – hiszen a szemetelőket példás büntetésben részesítenék – talán még a kerítés is kolbászból lenne.

Sokan tekintenek áhítattal – vagy mifelénk akár sajnos nosztalgiával – olyanfajta egyeduralmi rendszerre, ahol nem a közösség akarata érvényesül, és az emberek nem élveznek egyenlő elbánást a törvény szemében. Mi több sokan az alapvető emberi jogok korlátozásában sem látnak különösebb problémát, ha az gyógyírt jelentene bizonyos társadalmi problémákra.

De vajon milyen előnyt nyújt a diktatúra, ami miatt sokan ilyen nagy áldozatot is hajlandóak lennének meghozni? Egyáltalán tényleg hajlandóak lennének meghozni, vagy csak inkább azt szeretnék, ha az ő egyéni nézeteik lennének diktatórikusan képviselve?

A cikk a hirdetés után folytatódik

Akadna aki persze nem nevezné nevén a gyereket, és valamilyen másfajta névvel illetné az általa felvázolt eszményi államot. Hiszen nem is olyan könnyű elkülöníteni a diktatúrát más társadalmi berendezkedésektől. A modern demokratikus jogállam eszméjével természetesen könnyű kontrasztba állítani, de hová soroljuk mondjuk a középkori feudális rendszert, avagy diktátornak tekinthető-e egy abszolút monarcha? Mérhetjük-e a kulturálisan nagyon különböző népeket ugyanazzal a mércével? Másfelől egyes diktátorok nem riadnak vissza egy kis csalástól, megtévesztéstől és szemfényvesztéstől, így sok olyan államot találunk, amely demokratikusnak nevezi önnönmagát, miközben valójában vérbeli diktatúra.

Megpróbálom ezektől a tényezőktől függetleníteni a kérdést, hogy ne kelljen mindjárt a politikai filozófia mélyére merülnünk. Javaslom, hogy értelmezzük a következőket a jelenkori nyugat-európai kultúra berkein belül.

Tehát a kérdés: létezhet-e jó diktátor? Létezhet-e jó önkényuralom?

Miért ne létezhetne egy jóságos, hatalmas úr, aki ténylegesen a népe üdvéért dolgozik nap mint nap. Bár a szava élet és halál kérdésében dönt, ő mint a legendás Salamon bölcsen – és ami legfontosabb – igazságosan kormányoz. Miért ne létezhetne? Egyesek akár valóságos(nak gondolt) példákat is említenének: Nagy Sándor, Augustus császár, Nagy Károly, Mátyás király.

Tulajdonképpen azon múlik minden, hogy tényleg egykönnyen eldönthető-e mi is a jó és igazságos döntés. Gyakran találkozom azzal, hogy a diktatúra iránt vágyakozók egy-egy kedvenc saját elképzelésüket vélik a vágyott diktátor közreműködése által megvalósulni. Mindenki egy saját magához hasonló figurát látna szívesen a bársonyszékben. Akik a biztonságuk miatt aggódnak egy kemény büntetéseket osztogató szigorú diktátort, az erkölccsőszök egy az emberek magánéletét ellenőrző figurát ültetnének a trónra, megint mások azt szeretnék, hogy a diktátor ezt vagy azt a gazdaságpolitikát folytassa.

Nos már csak az a kérdés, hogy ez a korlátlan hatalomra szert tevő úr miért is támogatná azt a bizonyos elképzelést, amit én jónak látok, ahelyett hogy valami egészen másban látná az üdvösséget? Azt a lehetőséget nem is említem, hogy esetleg inkább aranypalotáját építgetné, hiszen feltételeztem, hogy egy jó diktátorról beszélünk.

Sajnos általában azzal szembesülök, hogy a diktatúra emlegetett éltetője szerint evidens, hogy pontosan azt kellene tenni, amit ő gondol. Sokkal inkább a nemzetközi titkos összeesküvők, a hanyatló nyugat ostoba vezetői, a széthúzás vagy a turáni átok felelősek azért, hogy nem a nyilvánvaló helyes úton járnak a politikai vezetők. Azaz a diktátor úgy jelenik meg mint valami népi hős, aki csupán józan eszével és tiszta szívével rendbe teszi a dolgokat.

Úgy vélem az ilyen emberek nagy hibája nem csak abban áll, hogy túlságosan bíznak saját ítéletük helyességében. Hanem, hogy vitapartnereikről mindjárt az is gondolják, hogy ellentétes meggyőződésük valamilyen gonoszságból vagy jellemhibából fakad. Ha lehet még sajnálatosabb, hogy az ellentétes véleményen lévőkkel szemben szerintük erővel lehet és kell fellépni.

Úgy vélem, hogy ez az attitűd két – szerintem igencsak veszélyes – gondolatból táplálkozik. Az egyik az, hogy könnyedén képesek vagyunk a jó és a helyes felismerésére. Számos választó gondolja például azt, hogy az alapkérdés a politikában az, hogy kinél van a helyes eszme, ami aztán vezérlő csillagul szolgálva vezeti a pártunkat, mozgalmunkat, kormányunkat és ideológiánkat a rögös úton. Ha valaki a helyes világlátást magáévá tette, akkor alapvetően helyes döntéseket fog hozni. Sok mozgalom hívei gondolták úgy, hogy az ország vagy a világ bajai elsősorban abból származnak, hogy helytelen felfogás uralkodik. E szerint tulajdonképpen könnyű a helyes cselekedeteket felismerni, mind levezethető a kommunizmus, a szocializmus, fasizmus, liberalizmus vagy illiberalizmus tanításaiból.

Ám annak ellenére, hogy az összes világmegváltó eszme meg van győződve a maga igazáról a történelem gyakran azt mutatja, hogy könnyen balul sülhetnek el a dolgok. A Francia Forradalom idején a jakobinusok teljességgel meg voltak győződve arról, hogy a közjót szolgálják, határtalan kíméletlenséggel törtek céljaikra és sok ember esett áldozatul nekik. Nehéz olyannal vitatkozni, aki a vele ellenkező véleményen lévőben egyből a „nép ellenségét” szimatolja, és inkább a nyaktiló alá küldené mintsem, hogy érdemi vitát folytasson vele.

A másik gyakori gondolat, amire hivatkozva úgy tűnhet, hogy könnyű a helyes cselekedeteket megtalálni az az, hogy a puszta erényesség, hétköznapi erkölcsiség, a józan paraszti ész, vagy a közvélekedés elegendő mindehhez. Sajnos azonban elég gyakran látjuk, hogy a közvélekedés gyakran hamis önelégültséggel tölt el már meglévő előítéleteinkkel kapcsolatban. Pár száz éve hétköznapi erkölcsiség részét képezte, hogy a szolgákkal, nőkkel, gyerekekkel lealacsonyító módon lehet bánni. Nem is beszélve arról, hogy milyen nehéz elfogulatlannak lenni érdekkonfliktusok esetén. Hétköznapi családi életünkben kedves és helyes dolognak számít szívességet tenni barátainknak és ismerőseinknek, ám bizonyos hivatalokat betöltve ez már korrupció. Személyes szimpátiából a nekünk tetsző kultúrát, kutatást vagy szervezeteket támogatni vagy azoknak az érdekeit előtérbe helyezni másokéval szemben igencsak visszás, még akkor is, ha meg vagyunk győződve arról, hogy másoknak is ez a legjobb.

Ha fentebbi kettőhöz hozzáadjuk azt az igen veszélyesebb összetevőt, hogy a jó hatalomnak nem kell korlátokat szabni - akkor elérkezünk a diktatúrák legkézenfekvőbb megideologizálásához. Úgy tűnhet, hogy ha hatalom birtokosai a helyes eszme birtokában vannak, avagy egyszerűen rendkívül erényes emberek, akkor felesleges egyéb társadalmi szabályokkal, törvényekkel korlátozni.

Logikailag talán lehetséges egy mindig igazságos Mátyás király, ám még mesebeli király is néha úgy viselkedik, mint valami unatkozó zsarnok, akinek ha kedve szottyan, akkor fejét veheti valakinek. Még a legjobb király is megőrülhet, vagy megváltozhat a jelleme, vagy előfordulhat, hogy a legjobb szándékai ellenére is rosszul mér fel egy helyzetet, netán félreinformálják (ahogyan sokan nem is tudták elhinni a Szovjetunióban, hogy a jóságos Sztálin ki akarja végeztetni őket és inkább arra gyanakodtak, hogy a Vezért rosszakarói hamis információkkal látják el.)

Robespierre exécutant le bourreau

A történelemből inkább azt tanulhattuk meg, hogy az emberek ritkán tudnak távolságot tartani egyéni érdekeiktől és szimpátiáiktól és elég gyakori az is, hogy makacsul úgy gondolják, hogy az emberiség vagy népük javát legjobban szolgáló eszmét követik miközben a legelvetemültebb dolgokat parancsolják meg. A legnagyobb zsarnokok a legnagyobb fanatikusok közül kerülnek ki.

Azonban szerintem még ennél is súlyosabb a helyzet, mert vagy egyszerűen nem lehet az adott kérdésben erkölcsi alapon különbséget tenni, vagy nem világos  esetleg még nem világos , hogy erkölcsileg mi is a helyes döntés. Vegyünk pár aktuális vitatott nyitott kérdést!

  • Nem egykönnyen megítélhető erkölcsileg, de ideológiai alapon sem, hogy egy ország atomerőművekre támaszkodva lássa biztosítottnak az energiaellátását (mint például Magyarország) vagy megújuló energiaforrásokra (mint Németország). Egy ilyen döntésben számtalan technikai, világnézeti és egyéb szempont keveredik. 
  • A melegházasság támogatói és ellenzői mélyen meg vannak győződve arról, hogy álláspontjuk az erkölcsileg egyedül helyes hozzállás. Két markánsan ellentétes erkölcsi intuíció csap össze ebben a kérdésben. Mi jogosít fel valakit arra, hogy végső soron mások erkölcsi intuícióját semmibe véve döntsön?
  • Ami pedig azt illeti, hogy munkaadóknak vagy a munkavállalóknak biztosítson az állam kedvezőbb feltételeket, itt mindkét fél részéről jogos érdekek ütköznek. Természetesen a cél az, hogy a felek az adott gazdasági és társadalmi helyzettől függően kialakított kompromisszumos szabályokat fogadják el. Viszont ember legyen a talpán, aki egy ilyen kusza helyzetben is megtalálja az optimális összhangot. Sokkal életszerűbbnek látszik, hogy szerencsés megoldás úgy születik, ha maguk a szereplők is lehetőséghez jutnak a döntési folyamatban. 

Egy jó diktátornak is, feltehetően másokhoz hasonlóan zsigeri álláspontja van a fentebbi kérdésekkel kapcsolatban, ám neki szerencséjére nem kell megvitatnia ezeket a kérdéseket másokkal. Ez elsőre kedvezőnek tűnhet - annál jobb, legalább gyorsan megszületik valamilyen döntés. A valóságban mégis annál rosszabb a helyzet. Az, hogy egy demokratikus országban egyikünk sem önkényúr, az nem csupán annyit jelent, hogy leszavazunk egy pártra, amelyik az általunk preferált intézkedéseket ígéri, hanem hogy kénytelenek vagyunk közéleti álláspontjainkat megvitatni.

Korábban meglehetősen lesajnáltam azokat, akik a diktátort mint saját elgondolásaik képviselőjét képzelik el. Ezt csakugyan nagy naivitásnak tartom. Legtöbbször még a legközelebbi rokonainkkal, legjobb barátainkkal sem vagyunk egy véleményen, hát még ha egy országnyi ember együttműködéséről van szó! A bemutatott kérdések esetében aligha születhet olyan döntés, ami mindenki számára egyformán kedvező. Nem lehet rájuk egyszeri asztalracsapós - “márpedig ez lesz” típusú - válaszokat adni, folytonos egyezkedéseket vagy erkölcsi intuícióink felülvizsgálatát igénylő vitákat igényelnek.

Legújabbak

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.