Itt a lét a tét

De hol is? – vetődhet föl bennünk a kérdés. Nézzük, mit szól ehhez hozzá Martin Heidegger: „A jelenvalólét … létében önnön létére megy ki a játék” (Martin Heidegger: Lét és idő 2001, 27. o.). Bármilyen hihetetlen, ezzel Heidegger nagyjából azt akarja mondani, amit úgy általában gondolni szoktunk arról, hogy hol is van az a „hely”, ahol a lét a tét.

Mert mit is válaszolna a hétköznapi ember erre a kérdésre? Amennyiben rávennénk, hogy mondjon valamit erre a kissé időrabló és értelmetlennek látszó kérdésre, feltételezem, azt mondaná, hogy úgy általában a való világban, de  gyorsan helyesbítené magát, ha már ilyen szerencsétlenül fogalmazott  nem abban a Való Világban. Hanem abban a világban, ahol nem babra (vagy nézettségre) megy a játék, hanem a saját egzisztenciánkra. Ahol az a tét, hogyan álljuk meg a helyünket, hogyan alakítsuk ki saját egzisztenciánkat. Attól függően, hogy hol és milyen körülmények között él „hétköznapi emberünk”  ez a sajátos retorikai absztrakció  a természet vagy a munka világára gondolna elsősorban mint a legfőbb kihívások terepére, ahol a játékszabályokat a dzsungel és/vagy a karrierépítés vastörvényei határozzák meg.

Nem is csak itt...

 Nem is csak itt...

A cikk a hirdetés után folytatódik

Jó-jó, természetesen el kell ismernem, hogy annyira mégsem hasonlít Heidegger és a „hétköznapi ember” válasza, és nemcsak azért, mert a német filozófus az embert valamiért jelenvalólétnek hívja (erre persze jó oka van, de akit a részletek is érdekelnek, az inkább olvasson bele a Lét és időbe). Sokkal inkább azért, mert már a fent idézett mondat is azt sugallja, hogy Heidegger szerint az egész életünk folyamán, életünk minden egyes pillanatában a saját létünkre megy ki a játék. Hiszen ha a létemben  csak így, minden megszorítás nélkül  a létemre megy ki a játék, akkor ez azt jelenti, hogy amíg létezem, addig nincs szünet, folyamatosan és megállás nélkül a lét az a tét, amivel játszom.

Hogy ismét feltételezésekbe bocsátkozzak a „hétköznapi ember” gondolatairól, valószínűsítem, egy bizonyos pontig boldogan Heideggerrel tartana. Ha nincs jobb dolga, és valamiért szórakoztatónak találja ezt a kis kérdés-felelet játékot, szívesen pontosítana eredeti megfogalmazásán. Elismerné, hogy a természet és a konkurenciával való küzdelem mellett rengeteg egyéb olyan szegmens van, ahol létkérdés, hogyan alakulnak dolgaink. A családot, a politikát, az egészséget, a technikát, a tudományt esetleg a vallást stb. (lehetne még a sort folytatni) érintő komoly dolgokat mégiscsak besorolná abba a való világba, ahol, még ha talán kicsit közvetettebben is, a létünk a tét. S kétségkívül, egyetértene Heideggerrel abban, hogy létezésünk elég nagy részében a létünk a tét, nem is más  ha már egyszer ragaszkodunk az ilyen patetikus kifejezésekhez.

 

Ám a szakadék, amely a hétköznapi ember és a német filozófus között tátong, koránt sincs ezzel a hosszú, az élet különböző területeit felvonultató felsorolással betemetve. Persze, akik valamiről azt állítják, hogy mindig, és azok, akik ugyanarról azt gondolják, hogy majdnem mindig így és így van, végül is nagyjából ugyanazt mondják. Igen, talán nagyjából ugyanazt mondják, azonban ez a majdnemnyi különbség a filozófiában gyakorta ég és föld. Voltaképpen a hétköznapi ember előbbi módosító javaslata az, ami igazán bizonyítja Heidegger számára, hogy a hétköznapi ember gondolkodásában van valami problematikus (vagy, ahogy ő mondaná inautentikus). A hétköznapi ember ugyanis azt hiszi, hogy amikor szórakozik, kíváncsiskodik, fecserészik stb., akkor egyáltalán semmire nem megy ki a játék, vagy legföljebb arra, hogy  miközben jól érzi magát  valahogy elüsse az időt. Ugyanakkor ez a látásmód  azaz, hogy a hétköznapi ember azt hiszi, hogy a „komoly és nem komoly” dolgok hermetikusan elválaszthatóak egymástól  arra enged követeztetni, hogy a hétköznapi ember éppen azért veti bele magát az ember a nem-komolynak kikiáltott dolgokba, mert el akarja ütni magától az időt; azt az időt, amiben mindvégig a saját létünk a tét. A szórakozásban, a fecsegésben, abban, hogy a dolgokat csak azért tesszük úgy, ahogyan, mert „akárki” más is éppen így tenne a helyünkben, Heidegger szerint éppen az nyilvánul meg, hogy menekülünk attól a tehertől, amit mindnyájan viselünk. Ez a teher nem más, minthogy az ember nemcsak létezik, de meg is érti a saját létét. Megérti, hogy vannak lehetőségei, amelyek közül nem mindegy melyiket választja, hogy akár azt is választhatja, hogy nem választ, hogy minden egyes választásnak következményei vannak, s hogy amit egyszer elszalaszt, az bizonyos értelemben soha nem tér vissza. Hogy minden egyes választással csak egyre szűkösebbé válnak a lehetőségei, de azzal is, ha azt választja, hogy nem választ. S végül megérti azt is, hogy lehetősége van arra, hogy ne létezzen, a halálra, ami egyszer így is úgy is el fog jönni. De ez a megértés szorongást szül, s ez az ami elől az ember a hétköznapiságba menekül.

Nem vagyok benne biztos, hogy Heidegger felvállalt volna-e egy hasonló, kicsit populárfilozófiába hajló tirádát, amit az imént a szájába adtam (csak abban vagyok biztos, hogy ezt, így ebben a formában biztosan elutasította volna mint nézeteinek hiteles és precíz összefoglalását. De megint csak azt tudom mondani, hogy aki kíváncsi, mit állított egészen pontosan Heidegger, az lapozza fel a Lét és időt.). De az biztos, hogy Heidegger a Lét és időben igencsak nagy jelentőséget tulajdonít a halálnak, a hozzá való viszonyulásnak, és hanyatlásnak nevezi azt a stratégiát, hogy az ember a halállal és a többi lehetőséggel való szembesülés elől, hogy elhallgattassa a szorongás autentikus létre felhívó „hangját”, az akárki otthonos mindennapiságába menekül. Nemcsak Heidegger, de Kierkegaard, Sartre és más egzisztencialisták is úgy gondolták, hogy az embereknek a halálhoz és a lehetőségeikhez való viszonyulása visszás.

Ismeretes egy anekdota, ami szerintem jól megvilágítja a két álláspont közti különbséget. Egyszer Gabriel Marcel, a francia egzisztencialista filozófus tartott a halálról előadást, valamelyest hasonló hangnemben, mint ahogy Heidegger beszél róla a Lét és időben. Az előadás után John Austin, a beszédaktus-elmélet kidolgozója, az oxfordi filozófia tanszék híres professzora – aki az előadás idején már rákos beteg volt – állítólag a következőt mondta: „Professzor Marcel, mindnyájan tudjuk, hogy meg kell halnunk, de miért kell ezt meg is énekelnünk?” Aligha arról van szó, hogy Austin professzor ne vette volna komolyan a halál jelenségét. Valószínűleg inkább csak azt a hétköznapi, józan gondolatot juttatta a professzor kifejezésre, hogy a halál az élet egyik jelensége a sok közül, és nem kell mindent ennek a jelenségnek a perspektívájából szemlélni. És – tovább fűzve a gondolatot  nem kell mindent halálosan komolyan vennünk, minden döntésünkben egy, a létünk egészét kockáztató elhatározást látnunk.

  Nem tudom, melyik hozzáállás a helyes. Úgy látszik, ebben a kérdésben is egyszerűen el kell dönteni, hová tesszük a téteket – aztán, ha meglátjuk, mi lett a vége, számot kell majd vetnünk azzal, helyesen döntöttünk-e vagy sem. Már ha a „vég” után, bármit is jelentsen ez ebben a kontextusban, még olyan helyzetben leszünk, hogy lesz még erre lehetőségünk.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.