Irónia és metafora

A nyelvhasználat ezen módjai az analitikus filozófia korai korszaka óta foglalkoztatják a nyelvfilozófusokat, és a mai napig megosztja őket. Paul Grice az implikatúra fogalmával az addigiaktól szögesen különböző elemzéssel járult hozzá a kérdés vizsgálatához. 1967-ben a Harvardon tartott Logic and Conversation című előadásában a hétköznapi nyelv és a logika nyelve közötti diszkrepanciák magyarázatára vezette be a fogalmat. Elméletének legfontosabb eleme az együttműködési alapelv, mely szerint „mindig úgy járulj hozzá a társalgáshoz, hogy azt az adott szakaszban a beszélgetés elfogadott célja és iránya megköveteli!” Szerinte ez az alapelv nem csak a kommunikációban van jelen; betartása minden racionális csoportos cselekvés sikeréhez szükséges. Persze ez így önmagában meglehetősen homályos, ezért az együttműködési alapelvet kanti kategóriák szerint a mennyiség, minőség, viszony és mód maximáira bontja.

Paul Grice

Mennyiség: (1) Hozzájárulásod a szükséges mértékben legyen informatív (a párbeszéd aktuális céljához mérten)! (2) Hozzájárulásod ne tartalmazzon több információt a szükségesnél!
Minőség: (1) Ne mondj olyasmit, amit hamisnak tartasz! (2) Ne mondj olyasmit, amire nincs megfelelő bizonyítékod!
Viszony: (1) Légy releváns!
Mód (légy világos!): (1) Kerüld a homályos kifejezéseket! (2) Kerüld a kétértelműséget! (3) Légy tömör (kerüld a szószaporítást)! (4) Légy rendezett!
Persze a maximák között van némi átfedés (vö. Mennyiség 2. és Mód 3.), és jelentőségükben is különböznek (a Minőség 1. fontosabbnak tűnik a többinél) úgyhogy lehet, hogy első körben ennél kevesebb is elég lenne, azt pedig Grice is elismeri, hogy talán továbbiakkal is ki lehetne egészíteni a listát, melyek például az udvariasságot vagy szép beszédet szolgálják. A lényeg tehát maga az együttműködési alapelv. Az együttműködés szó talán nem tökéletesen pontos, de értelme mindannyiunk számára ismert, és a maximák csak ennek specifikálására szolgálnak.
Előfordul, hogy a beszélgetés egy szereplője megszeg egy maximát. Ennek többféle módja van, melyek eltérő eredményekhez vezetnek. Grice négy lehetőséget említ:

A cikk a hirdetés után folytatódik

  1.  Csendben és feltűnés nélkül megszeghet egy maximát; ezt általában félrevezetésnek nevezzük.
  2. Kibújhat egy vagy több maxima hatálya alól, ezt adott esetben jelezve is, pl.: „nem mondhatok többet”.
  3. Olyan helyzetben találhatja magát, melyben két maxima összeütközik, azaz az egyiknek csak a másik megsértésével tehet eleget (pl. Minőség 1. és 2.)
  4. Fittyet hányhat rá, azaz nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyhat egy maximát egy olyan helyzetben, amikor módjában állna eleget tenni neki. Ilyenkor a beszélgetőpartner elgondolkozik rajta, hogy vajon mi lehet a másik célja a megnyilatkozással (feltételezve, hogy továbbra is betartja az együttműködési alapelvet), és olyan értelmezést keres, mely ha nem is egyezik a megnyilatkozás „szótári” jelentésével, legalább indokolja azt. Ez az implikatúra létrejöttének egyik esete, melyet Grice a maxima kiaknázásának hív. Ha tehát valaki azt mondja, hogy P, annak tudatában, hogy ez csak akkor egyeztethető össze az együttműködési alapelvvel, ha feltesszük, hogy Q, – és jó okunk van azt gondolni, hogy az illető nem kívánja megszegni az együttműködési alapelvet –, akkor létrejön Q társalgási implikatúra.

Grice szerint a metafora és az irónia – illetve több más retorikai eszköz is – implikatúrák. Az iróniát a következő példával szemlélteti: A, miközben X-ről beszél, akiről ő és beszélgetőtársa egyaránt tudják, hogy A egy üzleti titkát elárulta riválisának, a következő megnyilatkozást teszi: „X igaz barát”. Nyilvánvaló, hogy A nem értheti szó szerint azt, amit mond, hiszen mindketten tudják, hogy X épp az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot. A megnyilatkozás értelmezésekor tehát arra kell gondolnunk, hogy A bizonyára valami más tényállást akart közölni, melynek azonban kapcsolódnia kell ahhoz, amit ténylegesen mondani látszott. Márpedig egy ilyen helyzetben a legszorosabban kapcsolódó tényállás épp az állítás jelentésének ellentéte – azaz, hogy X nem igaz barát –, hiszen a kimondott mondat nyilvánvaló hamisságát észlelve ez fog az értelmező eszébe jutni. Az irónia esetében tehát a beszélő egy nyilvánvalóan hamis állítást téve (a Minőség 1. maximáját kiaknázva) annak ellenkezőjét implikálja.


A metaforák ezzel szemben Grice szerint szó szerint értelmezve kategóriahibát tartalmaznak, tehát triviálisan hamisak (megsértve a Minőség 1. maximáját), míg ellentétük triviálisan igaz (megsértve a Mennyiség 1. vagy a Mód 3. maximáját), így ezek közül egyik sem lehet az, amit a beszélő ténylegesen mondani akart, feltételezve, hogy meg kíván felelni az együttműködési alapelvnek. Persze a metafora és irónia minden esete megsérti a Mód 1. maximáját is, hiszen ezek mindenképpen kétértelmű megnyilatkozások, de az elmélet szerint ez még mindig könnyebben elnézhető, mint más, fontosabb maximák megsértése. Sőt, adott esetben, mint például gyerekek előtt beszélve (bár ez a reális példáknak csak egy igen kis részét teszi ki) még indokolt is lehet. Grice példája az, hogy „te vagy a fény az éjszakában”, melyet hallva a beszélő – kizárva a szó szerinti és ironikus jelentést – azt kezdi el keresni, hogy vajon az illető mégis milyen jellegzetességek tekintetében hasonlít arra, amihez hasonlították. Ez alapján elvileg képes eljutni ahhoz az értelmezéshez, hogy a beszélő valakinek a szellemi képességeit akarta méltatni. A metafora és irónia egyébként össze is kapcsolható, amikor például egy kimondottan buta emberről mondjuk, hogy ő a fény az éjszakában, és a hallgató először a metaforát fejti meg (az illető okos), majd a mögötte meghúzódó iróniát.
Grice elemzése remekül leírja az irónia működését, és a metafora vizsgálatára is érdekes perspektívával szolgál, azonban bizonyos tekintetben mintha mégsem fedné le tökéletesen azt, ahogyan ezt a retorikai eszközt használni szokás. Az elemzés feltételezi ugyanis, hogy minden metaforának van egy helyes értelmezése, és az értelmező feladata ezt kitalálni. Ezzel két, egymáshoz kapcsolódó problémát is látok: először, nem mindenki ugyanúgy értelmezi a metaforákat, sőt, jellemzően az értelmük nem ragadható meg egy konkrét propozíció segítségével, mint például amikor egy nyelvről egy másikra fordítunk egy mondatot. Talán kézenfekvő azt mondani erre, hogy a helyes értelmezés egybevág azzal, amit a beszélő értett a metaforán, azonban nem túl életszerű, hogy valaki elgondol egy konkrét propozíciót, majd magában lefordítja egy metaforára, és utána ezt mondja ki. Bizonyára könnyű lenne olyan esetet találni, amikor a beszélő nem fogalmazta meg előre metaforájának helyes értelmezését, és legalább is ezekben az esetekben nem működne ez a meghatározás. A második, súlyosabb probléma, hogy ha a metafora segítségével valóban az a célja a beszélőnek, hogy egy előre artikulált, konkrét propozíciót kommunikáljon, akkor (kivéve persze azon ritka eseteket, amikor a kommunikáción kívüli tényezők indokolják a metaforát, mint például „felnőtt” témák esetén gyerekek jelenléte) az tulajdonképpen indokolatlan és erősen megsért több maximát is (Minőség 1, Mód 1, 2, 3.). Egy állítás kommunikálására annak szó szerinti kimondása a legjobb mód, és az, hogy felesleges szóképekbe öltöztetjük, nem csak az érthetőséget csorbítja és a hallgatóság idejét pazarolja, hanem egyszerűen felesleges, ha a cél valóban csak az állítás kommunikálása.

 

Meglátásom szerint a metaforák lényegi eleme a homályosság. Ha azt mondom, hogy „X a fény az éjszakában”, akkor azért ezt és így mondom, mert valami mást, vagy talán többet szeretnék mondani annál, hogy X okos; valami olyasmit, amit nem tudok egészen pontosan lefedni pusztán az „okos” melléknévvel, és ezért használom helyette ezt a szóképet. A nyugati kultúrában a metafora archetipikus esetei azok, amelyeket Homérosz költeményeiben olvashatunk, és ezeken jól bemutatható, hogy mit hiányolok Grice elméletéből.
Ezen költemények arra (és azáltal) készültek, hogy különféle vándorló költők hangszerrel kísérve magukat a lehető legváltozatosabb kulturális hátterű, de zömében meglehetősen műveletlen közönségnek adják elő őket. A költemények egyszerre jelentettek máshol fellelhetetlen történelmi tudásanyagot (ne feledjük, hogy olyan korban járunk, melyben több száz évre eltűnt az írás és gyakorlatilag minden tudás a korábbi civilizációk történetéről és kultúrájáról), és remek szórakozást. Ezért is lettek ezek a történetek – és a bennük megjelenő világkép – olyan általánosan elterjedtek a görög kultúra feltámadásának századaira, hogy vélhetően hozzájárultak ehhez az eseményhez, illetve a görögök városok addig példátlan kulturális egységéhez és nemzeti identitásához. A költők gyakran olyan eseményeket próbáltak leírni a hallgatóságnak, melyekhez hasonlóval sem találkoztak soha. Amikor a költő azt mondja, hogy Agamemnón úgy veti rá magát az ellenségeire, mint oroszlán a nyájra, akkor ezt azért teszi, mert a hallgatóság – mely talán főleg pásztorokból és földművelőkből állt – vélhetően még nem látott királyt (legalábbis nem olyan hatalmasat, mint Agamemnón), sem csatát, vagy egyáltalán olyan fegyvereket, amilyenek a költeményben szerepelnek, és ez talán a költőre is igaz. Ha egyáltalán képes lett volna tárgyilagosan leírni, hogy a király pontosan milyen technikával kaszabolta le ellenségeit, a közönség a szükséges tapasztalatok és háttérismeretek híján akkor sem tudott volna pontos képet alkotni róla. A nyájra támadó oroszlán azonban vélhetően gyakori látvány lehetett, de legalábbis olyasvalami, amit jól el tudtak képzelni, ezért használta ezt a képet a költő. Úgy gondolom, hogy a metaforákra általában jellemző, hogy használójuk többet, vagy legalább mást akar mondani velük, mint amit pusztán egy a tényállást pontosan kifejező melléknévvel mondhatna, és a használatukat ez indokolja. Egy szóképhez számos asszociáció kapcsolódik, de ezek közül nem kell kiválasztanunk azt, amelyik a „helyes” megfejtés. Mindegyiket figyelembe kell vennünk, és a metaforát nem titkosírásként, hanem képként, a maga meghatározatlanságában kell értékelnünk.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.