A humanizmus univerzuma és a materialista világkép

Én és a másik - kvázi-fenomenológiai próbálkozás

Ha ez valamilyen értelemben is fenomenológiai jellegű szöveg, akkor csak szűk keretben mozog - leírja jellemzően hogyan tapasztaljuk a világot, vagyis a világ egy szegletét, de ennyi.1 Csak a felszíni jelenséggel foglalkozik, mert nincs meggyőződve arról, hogy lenne valami a felszín alatt. Ezért itt nem lesz szó a Létről, mint alapról, nem lesz szó az Abszolútumról és más hasonlókról. Ezek a fogalmak különben is elernyednek, amint igazán a másikról beszélünk.
A mindennapi világunkban és mindenki külön kis fejbe-zárt világában, a másikkal való viszony eleve úgy van jelen, - vagy inkább jelen van úgy -, mint az egyedüli, ami igazán számít, igaz talán nem számít eléggé. Már eleve, és ebben a kifejezésben most nem annyira az idői tényező a fontos, mert nem osztana, nem szorozna, ha az evolúció úgy intézte volna, hogy ami jellemző, az csak idővel váljon alapbeállítódássá. Az ember többnyire, természetesen, már mielőtt gondolna rá, úgy van beállítódva, hogy a másikkal való viszony számára valami kitüntetett; úgy van jelen az ilyen konkrét életviszonyaiban, mint amik igazán számítanak. Ha valaki teljesen egyedül van a világban, az tulajdonképpen a pszichopátia kategóriájába sorolódik a pszichológia szerint. Úgyhogy azt mondhatjuk, hogy az embernek - már amennyiben nem pszichopata -, vannak olyan életviszonyai, amik igazán fontosak a számára, és az hogy fontosak, nem azt jelenti, hogy elsők egy listán, hanem hogy személyesen, egzisztenciálisan jelen van ezekben, hogy ennek az együttlétnek a jelentősége van a számára.
Wikipédia: Human brain
Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha úgy tudjuk, a másik valaki, vagyis ha úgy viszonyulunk hozzá, hogy eleve valakinek, személynek tekintjük - e mellett lehetséges érvelni és lehetséges egyszerűen láttatni. Ez azt jelenti, hogy úgy viszonyulunk a másikhoz, mintha intencionalitása2 volna, mintha mindig sajátos érzet-minőség színezetében viszonyulna a világhoz, ez a lehetőség-feltétele annak, amiről eddig beszéltünk. Az nem számít, mit gondolunk különben, például hogy fizikalisták vagyunk-e -azt gondoljuk az elme így vagy úgy fizikai, anyagi fennállás- vagy sem, mert itt arról van szó, ahogy többnyire, eleve rátekintünk a másikra. Ránézünk a paneltáblákra, látjuk a még villanyfényes ablakokat. Minden ablakban, minden fejben egy kis világ rendeződik, egy emberi lény retinája előtt láthatatlan viszonyszövedék bomlik ki -mintha az emberek kis "mozdulatlan mozgatók" volnának. Még mikor a metró mozgólépcsőjén próbálunk a felszínre törni, és a másikat csak kikerülendő bójaként látjuk, akkor is, nem-fókuszszerűen, a periférián, tudattalanul is ott van a tudat hogy a másik valaki. Mikor az ember éppen beszélget valakivel, vagy épp túl van egy jó beszélgetésen, amikor morálisan hibáztat valakit, akkor, abban a pillanatban nem tud fizikalista lenni, - és ez nem érv egy elmélet ellen, hanem (kvázi)fenomenológiai megállapítás.
Másrészt az ember magához is, mint valakihez viszonyul, éppúgy ahogy másokhoz. Összefüggésünkben nem annyira a cogito ergo sum, vagy a saját intencionalitásunk bizonyosságáról van szó, ez most nem fontos, van valami sokkal fontosabb. Már minden reflexió előtt, tudattalanul, mielőtt még tárggyá lennénk a magunk számára, személyként viszonyulunk magunkhoz; úgy járunk kelünk a világban, fordulunk oda másokhoz, vagy éppen lökjük fel őket, hogy közben nem gondolunk arra, hogy személyek vagyunk. Márpedig eleve intencionalitást tulajdonítunk magunknak: ha kalapáccsal a kezemre ütök, az nekem fáj, ez olyan elemi élmény, ahol az ember nem gondolkodik azon, hogy létezik e személy - egyszerűen zsigerileg így viszonyul magához. Ugyanígy: a másikkal való viszonyban, már amennyiben épp dolgozik az empátia, átéljük, hogy ez neki fáj, vagy az együttlétben azt, hogy vele vagyunk. A magamhoz való viszony pedig ugyanúgy lehetőség-feltétele annak, ami igazán számít.
Így lehetséges, hogy valakivel igazán viszonyba kerüljünk. Először meglátunk benne valami érdekeset, és ennek a közvetítésével viszonyulunk hozzá -de ez az érdekesség jó esetben nem csak egy gombostűre szúrt pillangó a gyűjteményünkből, hanem az a pont, amin keresztül lehetővé válik hogy a másikhoz önmagáért, saját individualitásában viszonyuljunk. Az ember ilyenkor nem haladja meg egészen ami érdekli a másikban, de ez továbbutal bennünket, továbbnyúlunk felé - foci közben virtuális karokkal érjük el a másik énjét.

Az ütközőpont

Létezik egy modell, ami úgy érzem ellehetetleníti a humanizmus univerzumát. A fizikalizmusról van szó, vagyis inkább arról a világszemléletből, ami nagy valószínűséggel sokszor az elmélet mögött áll. E szerint a modell szerint minden fizikai, vagy minden - így az emberi elme is - fizikai, vagy anyagi fennállás. Azt gondolom hogy ez egzisztenciálisan jelent problémát. Látható, hogy kívül helyezkedtünk az elmefilozófia szokásos kontextusán - többek között éppen ezért talán nem is vagyunk relevánsak a témában -, de azt hiszem erről is beszélni kell. Véleményem szerint a materialista világmodell abszurd feszültségben áll a humanizmus univerzumával; márpedig ez olyan terület, ami egy materialista és teista számára sem lehet jelentéktelen.
Az ütközés azonban az én felfogásomban nem logikai jellegű abban az értelemben, hogy a személyes viszonyok jelenségvilágát logikailag ne lehetne összhangba hozni a materializmussal. Sőt, ami a fizikalista elméletet illeti, szerintem tarthatóbb állításnak tűnik az, hogy az elme fizikai, mint az ellenkezője: érthetőbb oksági képet kapunk így az emberi "személy" mentális működéséről - ennek megfelelően nyilván az emberi viszonyok is egy érhető keretbe rendeződnek. Úgy tűnik, ha a test és az elme különböző szubsztanciák, tehát a dualizmus igaz, akkor ezek alapvetően különböznek, ami az oksági viszonyokat illeti. De, általánosságban, a kiterjedt dolgok oksági viszonyait tudjuk magyarázni, mégpedig a tér fogalmának igénybevételével, - ha nem is teljesen és minden területen. Fizikailag leírható, releváns, magyarázatot kapunk egy-egy tárgy másikkal való ütközéséről, a fizikai oksági folyamat oksági törvény alá rendelhető. Nem-fizikai oksági folyamatokat azonban nehézkesen tudunk relevánsan leírni: nem látjuk a hogyant, nem tudunk konkrét logikai magyarázatot adni egy konkrét oksági folyamatra. A fizika, ha "A" és "B" tárgy ütközéséről van szó, képes a konkrét tárgyakat jellemző metrikus adatokkal és a folyamat törvény alá foglalásával kézzelfoghatóvá tenni a helyzetet. Azonban egy olyan folyamat sincs, amiben konkrét magyarázatot tudnánk adni a nem-fizikai oksági történésekre. Így komoly kérdés: létezhetnek-e ilyenek egyáltalán? A dualizmus számára legkedvezőbb esetben is azt kell mondanunk, hogy ez nagy mértékben csökkenti az elmélet valószínűségét. Sőt, ha valamit nem tudunk logikailag magyarázni, akkor misztikus benyomást kelt azt mondani: valahogy mégis lehetséges, talán Isten számára átlátható, hogyan okoz valami mentális valami fizikait. Ekkor az állításnak nem igazán van megalapozása: nem látjuk hogyan volna lehetséges. Persze mondhatjuk, elképzelhető, hogy lehetséges. Ezzel azonban a lehetségesség kritériuma az lett, hogy valami elképzelhető e, üres rész maradt, amit a fantáziának kell kipótolnia...
Ha a fizikalizmus igaz, a személyes viszonyok világa és az intencionalitás fantomja, -vagyis hogy számunkra úgy tűnik, mintha végső, nem egészében fizikai fennállások lennénk3 - fizikai okság mentén működik.
Persze úgy is lehet érvelni, hogy a mentális okságot illető magyarázat hiánya épp azt látszik bizonyítani, hogy az elme nem fizikai. Hiszen ha egyszer nincsenek rá fizikailag leírható oksági magyarázataink, akkor van okunk feltételezni, hogy nem tisztán fizikai okság működik ezen a területen, hanem valami más. Ez a más azonban még mindig túl misztikusnak tűnhet. A vita persze nem egyértelműen eldöntött. Hogy a fizikalizmus melyik formája mennyiben nem kielégítő ebben a tekintetben, azzal itt nem foglalkozunk. Így a problémát mi más keretbe helyezzük: probléma a materialista életszemlélettel van, a keret pedig egzisztenciális.
Ezért most vissza is térünk a kvázi-fenoménekhez: mikor ebben a világban időzünk, úgy viszonyulunk magunkhoz és a másikhoz, hogy mi és a másik vagyunk; végső fennállásként létezünk. Ez persze nem absztraktan kimondott ítélet, hanem egzisztenciális élmény: utaltunk már a fájdalom érzetére. Az ember ilyenkor eleve azzal a feltételezéssel él, hogy ez az ő fájdalma, ez pedig logikailag implikálja hogy ő maga van, de ennél többről van szó, ez eredendően egy érzetben nyilvánul meg, egzisztenciálisan úgy csapódik le, hogy az ember ekkor ő igazán ő maga, hogy "ez fáj neki". De ugyanez a helyzet más élményekkel. Mikor az ember szemtől szembe áll a másikkal, mikor megért valamit belőle, akkor úgy éli meg hogy őt magát érti, és hogy ő érti meg, eszébe se jut hogy a másik micsoda, hanem naivan annak veszi, aminek közvetlenül látszik: személynek. Ha valakire csak úgy ránézek nem jut eszembe hogy "ez egy fizikai fennállás", sőt, evidensnek veszem az ellenkezőjét.
Ha a materializmus gyakorlati értelemben is életszemlélet volna, vagy máshogy: ha ez volna az az öntőforma, amin keresztül eleve szemléljük magunkat és a másikat, akkor aki teljesen így nézne a világra, a pszichopátia tüneteit produkálná. Nem venné eleve egzisztenciálisan igaznak, hogy ő maga és a másik létezik, és hogy mikor a lényeg történik, akkor létezik igazán; hanem magát és a másikat, mint érték-semleges anyagi fennállást látná. Nem volna képes az empátiára, még magával szemben sem. Persze ki gondolná, hogy a materializmus gyakorlati életszemlélet, jön a válasz. A materialista világkép azonban felfogás a valóságról. Ha pedig nem úgy élünk, ahogy a valóságról gondolkodunk, ezzel látszatvilágba utaljuk azt, ami igazán számít. Akkor a nevünk és mások neve téves címke, az együttlét - legalábbis számunkra, a mi felfogásunkban -, csak múló ködkép, csak kábulat. Itt abszurd feszültség van aközött amit megélünk, és aközött, amit különben valóságnak gondolunk.
Ha pedig ez továbbhatol és a materializmus szemléleti formává válik, ha az ember velejéig ér a világképe, akkor elidegenedik. Sétálok az utcán, nézek a világba, de ez a valami csak egy anyagi fennállás, aki bámul ki a szemgödrein keresztül a másik hasonlóakra, akiket különben eddig második személyben szokott meg. Persze miért hatolna egy belátás mélyebbre; attól hogy ezt tartom igaznak, még nem kell olyan komolyan vennem...
És akkor? Mi következik mind ebből? Mindenki vonja le maga, ha van kedve.

lábjegyzetek

1. Az ember nem közvetlenül szemléli a "valóságot": például ha egy tárgyat észlelek, akkor nem önmagában látom azt, hanem - többek között- vizuális apparátusomon keresztül. A fenomén, a jelenség az, ami számunkra tudati élményben közvetlenül adódik. A fenomenológia hagyományosan ennek, a számunkra megjelenőnek tudománya, ami mindig foglalkozik a jelenség leírásával - nálunk a "jelenségek" felmutatása az egyszerű élményszerű leírásnál meg is reked.
2. A fogalom Hussel fenomenológiájának alapköve. Azt mondhatnánk, hogy az intecionalitás tudat valamire való irányultsága. A tudat mindig valamilyen tárgyra irányul, mindig valamire emlékezünk, valamire gondolunk stb, minden tudati tevékenységünk, aktusunk intecionális. A szövegösszefüggésben a lényeg: az intencionalitás kvázi az "én" sajátos ráirányulása egy tárgyra.
3. Elképzelhető olyan szemlélet, ami fizikainak tartja az elmét, és az intencionalitást illetve a személyt is. Abban a szótárban amiben most mozgunk, a személy ilyen értelme nem szerepel: csak akkor beszélünk személyről, ha olyan szellemi létezőről van szó, ami nem vezethető vissza az anyagra.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.