A gyorsfagyasztott életérzés-zenéről

Mi kell egy jó zeneszöveghez, vagy vershez, hogy megérintse a befogadót? Sajnos jóformán ma már programot lehetne írni erre is. Ennek a cikknek kapcsán érlelődött meg bennem a vélemény, hogy a popművészet egy markáns szelete jórészt a közkinccsé lett frázisok puffogtatásával érzékenyít el – minket hallgatókat.

fesztivál életérzés

Ez aztán életérzés!

 Persze egyfelől nem olyan nagy baj ez. Az ipari gyártásmechanizmus ellenére szeretjük a mirelit pizzát is, ráadásul tényleg hat: tényleg úgy érezzük, hogy nekünk szól, hogy valamit fontosat kapunk általa, hogy segít jobban belelátni az életbe stb, avagy, ha nem mindjárt a legvadabb műélvezeti igényekre közelítünk, egyszerűen csak szórakoztat.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Másfelől ne gondoljuk, hogy a korábbi idők nagy művészei ne használtak volna – mondjuk így – technikákat. Ahogyan nagy festők is használtak vonalzót – sőt olykor különféle vetítőgépeket és hasonló trükkös szerkezeteket – a költők is (akár ösztönösen) újrafelhasználták a régi idők kliséit, sokszor toldozták-foldozták műveiket, koppintottak, feldolgoztak, hatást vadásztak, és hasonlók.

Ám úgy tűnik, hogy ezzel már nem csak az alkotó „zseni” elképzelésének áldozott le a napja, hanem egyáltalán az alkotó akárkiénak is. Ha a megfelelő technika birtokában hétköznapi ügyességgel is össze lehet tákolni egy egészen jól hangzó valamit, akkor azért ugyancsak el kell gondolkodnunk azon, hogy tényleg van-e itt valami ami szól nekünk, van-e itt egyáltalán valaki aki tekintettel van ránk, érdeklődik a reakciónk vagy érzelmeink iránt, vagy inkább csak a gépezet a maga absztrakt törvényszerűségei szerint generálja a maga újabb és újabb példányait?

 De vajon miért baj, ha az Absztrakt Törvényszerűség alkot valamit? Hiszen – egy extrém példát említve – felidézhetjük a híres példabeszédet is a majmokról, akiknek írógép adatott vala, és hosszú de nem végtelen idő múltán (feltéve, hogy véges hosszúságú ABC-ből véges hosszúságú szövegeket pötyögtek) teljesen véletlenül legépelték a Hamlet szövegét. Végső soron ettől a Hamlet nem szabadna, hogy rosszabb legyen. A mókás azonban az, hogy egyúttal a majmok mérhetetlen sok rossz színdarabot is írni fognak – a vak tyúk csak néha talál szemet.

 Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című elbeszélése egy olyan könyvtárról szól, amely tartalmazza az összes egy 25 betűből álló ABC-ből összekombinálható, négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sorból, és minden sorban nyolcvan betűből álló könyvet.  Ebben a könyvtárban a könyvek többsége értelmetlen zagyvaléka a betűknek – de ha jobban meggondoljuk, akkor meg kell, hogy legyen ezek között a Hamlet is – sőt tekintve, hogy az egyes kötetek lehetnek egymás folytatásai – gyakorlatilag bármilyen értelmes, ember által alkotható szöveg.

 Borges novellájában szó esik olyan emberekről is, akik a végtelen könyvtárban az úgynevezett Igazolásokat keresik, amelyek „a világ minden emberének minden cselekedetét mindörökre igazolták, és jövőjük csodálatos titkait is tartalmazták”. „De akik keresték őket, elfeledkeztek valamiről: a nullával egyenlő a valószínűsége annak, hogy egy ember megtalálja saját Igazolását vagy akár az Igazolás valamely csalóka változatát”.

 Hát akkor talán éppen csak annyi a baj, hogy túlságosan gigászi a lehetőségek tárháza mind a könyvtár, mind a majmok számára. Mintha minél butább lenne valaki, annál többféleképpen mondhat hülyeséget. Hogy a majmoknak nagyobb esélyeik legyenek, vezessünk be néhány olyan szabályt, amely megszorítja a majmok által gépelhető szöveg kombinálásának a lehetőségeit – mondjuk adjunk nekik olyan szabályt, amilyennel a bullshitgenerátor működik. Amennyire sikerült a programkódot megértenem, a bullshitgenerátor azon az egyszerű elven működik, hogy egy adott – nem túl nagy – szótárból a mondatok alanyi pozíciójába választ egy főnévi jellegű kifejezést, míg az állítmányi pozícióba egy megfelelően egyeztetett igei kifejezést. Tulajdonképpen a szótár kicsisége gondoskodik arról, hogy ezek nagyjából passzoljanak is egymáshoz.

Majom írógéppel

 A legjobb gépek csakugyan azok, – ahogyan szokták mondani – amelyeket még a hülye is tud használni, és minél hülyébb ember tudja használni, annál önállóbb a gépezet. Bizonyos rutinszerű eljárások is tekinthetők ilyen absztrakt gépezeteknek. Például ha valaki a Pitagorasz tétel a2+b2=c2 formulájával számolja ki a háromszög egy ismeretlen oldalának a hosszát, annak valójában csak annyira kell értenie ehhez a géphez, hogy tudja mikor és hogyan lehet alkalmazni a formulát. Innentől fogva azonban a Pitagorasz-tétel-gép átveszi helyette az irányítást. A kisdiák maga egy alkatrész lesz a gépben. Az ilyen absztrakt gépeket a matematikában és informatikában algoritmusnak nevezik.

 Ám gondoljuk meg: a papíron végzett számoszlopos összeadásnak az algoritmusával valójában egy perverz csoda történik: olyan nagy számokat is össze tudunk vele adni, amelyeket valójában nem tudnánk összeadni! Amit mi nem tudunk, azt a gép teszi helyettünk. Egy ilyen algoritmus éppen annyira csak egy eszköz, mint a számológép. A számológép valójában csak annyiban különbözik tőle, hogy működtetése kevesebb hozzáértést igényel.

 Szerintem nem vagyunk messze a Quimby-féle víziótól, mely szerint „ én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek”, azaz valami olyasmitől, hogy megnyomunk egy „szám generálása” gombot, és az instant-coelho fejlesztett verziója kinyom egy olyan szöveget, amelytől tényleg elolvadunk (meghatódunk, elgondolkodunk, megvilágosodunk, elhatározzuk magunkat stb. ahogyan egy jó számnál lenni illik.)

 Ahogy Hollywood szakmányban gyártja a tényleg érdekes és izgalmas és szórakoztató filmeket, ahogy a regényipar futószalagon szállítja a lektűröket, egyre kérdésesebbé válik, hogy mi az ami ebben tényleg alkotás, és mi inkább csupán a jól bejáratott technika hozzájárulása.

 Nos ha van olyan gép, amelyet még a majom is tud használni, akkor bármi is legyen az eredmény, az legkevésbé a majom érdeme. Előbb az volt a baj, hogy a buta majom rendkívül sokféle hülyeséget írhat, most, hogy meg van kötve a keze, már csak kiváló színdarabokat gépelhet le, holott lám, egy csöppnyivel nem lett okosabb.

 Ám felmerül itt egy probléma, amire a mirelit pizzával (amit különben imádok) már utaltam: a számítógép által előállított javak miért kellene, hogy feltétlenül rosszabbak legyenek az ember által előállítottaknál? Ez talán nem művészet? Ahogyan a Pitagorasz-tétel és a számológép is tényleg jó eredményt ad, a képzeletbeli, fejlesztett Coelho-generátor, miért ne állíthatna elő tényleg mélyértelmű műalkotást – ahogyan egy jó klisékkel bűvészkedő forgatókönyvíró tényleg jó mozifilmet alkot.

 

 Nos erre csak patetikusan spekulatív választ tudok adni. Ahhoz a bon mot-hoz hasonlót, mely szerint, „amint a mesterséges intelligencia kutatás megoldott egy problémát, az rögvest kikerült a valódi intelligencia köréből”. Úgy tűnik a szellemi teljesítményeknél is, amint automatizálttá válik valami, az kikerül a szellemiek köréből. A papíron összeadást ma már éppen csak annyira értékeljük, amennyire az olyan mindennapi rutinok mint az írás-olvasás elsajátítását.

 Ám erre azt lehetne válaszolni, hogy ez legfeljebb csak egy közgazdaságtani összefüggés: amit kevesen tudnak, az kerül sokba. Ha a gyorsfagyasztottpizza-gyárak egy kivételével csődbe mennének, a fennmaradó egyetlen – a megugró kereslet miatt – bizonyosan többszöröséért adhatná el a pizzáit. A szellemi javak területén is csakugyan akkor kezd csömörünk lenni az instant-coelhótól, amikor térdig gázolunk a bölcsességben.

 Meglehet, hogy ez az ok, de talán sokkal érdekesebb ennél a következmény, úgy tűnik, ha sok Nagy Belátás van, akkor ezeknek természetszerűleg elveszik a Nagy Belátás jellege, és kedvünk támad a Nagy Belátás mögé nézni.

 Nem véletlenül a filmrendezők, regényírók művészek azzal is lázadtak a tömegtermelés ellen, hogy reflektáltak erre a kialakult szituációra, például azzal, hogy látványosan koppintottak, megidéztek korábbi műveket, szándékosan törekednek arra, hogy minél többféleképpen interpretálható legyen, egyszóval reflektáltak a kialakult helyzetre.

 A 19. század abszolút világmagyarázatra törő filozófusa – Georg Hegel szerint a művészet a – vallás és a tudomány mellett – az emberi szellem azon csúcsteljesítményei közé tartozik, amelyek az abszolút totalitás megértésére törekszenek. Ám az abszolút totalitásban természetesen ő maga is benne van, ezért valamiképpen saját magára is reflektálnia kell, – és emiatt – nem süllyedhet szimpla automatizmusba. Még ha a Hamlet jelentős alkotás is, a maga korában volt az; amikor a „lenni vagy nem lenni” még nem elcsépelt szlogen volt. Napjaink művészeinek azzal a tudással a háta mögött kell valamit alkotni, hogy ezt a mondatot már egyszer elsütötték.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.