Erkölcstelen etika, avagy a morálfilozófusok magaviseleti bukásai

Mostanában egészen eleven kérdéssé vált az a mindig aktuális, de sokszor szem elől tévesztett probléma, amit így fogalmazhatunk meg: vajon annak, aki etikával foglalkozik (ne adj’ isten, azt tanít), etikusabban kell-e viselkednie? Magyarországon az etikatanárokkal szemben támasztott követelményekről folytatott vita teszi aktuálissá a kérdést, a nemzetközi filozófiában és sajtóban pedig azok a felmérések, amelyek egyértelműen alátámasztani látszanak, hogy az erkölcs professzorai cseppet sem különbek morálisan másoknál, sőt… Úgy tűnik, ha egy konferencia becsületkasszás rendszerrel működik, a morálfilozófusok sem hajlamosabbak a fizetésre, mint kollégáik, és miközben ugyanők valószínűbben fogják a húsevést morálisan helytelennek tartani, ugyanúgy élvezik steakjeiket, mint a többi filozófus. Hovatovább: a könyvtárak filozófiakönyvekkel megpakolt polcairól az erkölccsel foglalkozó köteteteknek gyakrabban nyomuk vész, mint a többi műnek.

 Fontos szétválasztani ezzel a problémakörrel kapcsolatban alapvetően több kérdést. Itt leginkább ezek megkülönböztetését mutatom be, remélve, hogy egy-két fontosabb pontra sikerül rátapintanom.

 Azt hiszem, ahogy az első bekezdésben megfogalmaztam a kérdést, vagyis hogy aki erkölccsel foglalkozik, annak erkölcsösebben kell-e élnie, a válasz: nem. A morális „kell”, legalábbis a filozófusok általában ezt sugallják, nem fokozati kérdés: ha két emberre vonatkozik egy morális kötelesség, az nem vonatkozhat az egyikre inkább, a másikra kevésbé. Ennek értelmében mindenkinek egyformán etikusan kell viselkednie. Persze elképzelhető, hogy különböző emberekre más konkrét etikai kötelezettségek vonatkoznak szituációjuktól függően, de ettől ezek még ugyanannyira betartandók az adott személy számára. (Ez persze még nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes épp ezt vitatni a filozófusok állításai közül!)

 Hogy vonatkoznak-e más kötelezettségek az etikával foglalkozókra épp azért, mert etikával foglalkoznak? Nekik, úgy tűnik, még tudatosabban kellene hozzáállniuk az etika kérdéseihez. Ez intellektuális kötöttségeket jelenthet elsősorban. Olyan, a vizsgálódásaikkal, a kutatással és a tanítással kapcsolatos normáknak kell megfelelniük, amelyekkel másoknak általában nincsen dolguk. A kutatók és a tanárok között persze szintén lehetnek speciálisabb kötelességeik.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Ha azt nézzük, hogy az etikát tanítókkal szemben milyenek legyenek az elvárások, akkor szerintem jogos, hogy magasabb mércét használjunk – hiszen a diákokra esélyesen vannak jelentős hatással. Úgy értem, a fizikát nem fogják a legtöbben megbélyegezni azért, mert a tanáruk kicsapongó volt, de az etikánál (és a filozófiánál, de akár a diák/hallgató saját erkölcsös viselkedésének szempontjából is) ez jóval valószínűbb. Egy ilyen tanár diákjai hajlamosabbak lesznek a következő kérdést megfogalmazni a maguk számára: „miért legyek én erkölcsös, ha még az etikatanár se az?” Fontos tehát a jó példa – és bár a rossz példának is lehet jó hatása, abból azért sokkal több van…

 

 Ha azt a kérdést nézzük, ami úgy látom, külföldön most felkapott, hogy baj-e maga az etika mint elmélet számára, ha az erkölcsfilozófus nem viselkedik erkölcsösebben, mint mások – megint megkülönböztethetünk több körülményt. Az erkölcsfilozófus esélyesen világosabb és sok esetben talán szigorúbb erkölcsi szabályokat gondol érvényesnek, mint mások. Így ha a saját szabályaihoz mérjük, gondolom, nagyobb eséllyel lesz erkölcstelen.
Természetesen az erkölccsel foglalkozóknak is meglesznek a maguk gyengeségei, és bár szerintem a tetteik bizonyos esetekben elképzelhetően hitelteleníthetik az elméleteiket, alapvetően nem a viselkedés igazolja vissza vagy cáfolja meg az elmélet helyességét. (Példa a hiteltelenítésre
Schopenhauer, aki ahhoz képest, hogy az aszkézist hirdette, mint az akarat lecsendesítésének eszközét, állítólag szeretett nagyokat lakomázni.) Viszont mindenképp fontos megerősítő példa lehet, ha valaki az elveinek megfelelően él, és ugyanígy elrettentő, ha valaki azoknak látványosan nem felel meg – még ha ez nem is jelent teoretikus problémát, olyan példát ad, amely könnyen válik ragadóssá. Ha az általában elfogadott erkölcsi normákhoz mérjük a filozófust (tegyük fel, hogy ezeket maga is osztja), akkor még mindig hasonló választ adnék: nem ez a mérvadó egy adott morálfilozófiával szemben, még ha meg is magyarázhatja, hogy valaki miért nem ezt választja.

 Ha a filozófia/etika tanulmányozása semennyire sem vértezi fel az embert az erkölcstelenség ellen, az nem annyira az etikai elméletet minősíti. (Mondjuk ez alól lehet fontos kivétel, szóval néhány megszorítás beillesztése mellett talán inkább úgy fogalmaznék, hogy attól még, hogy egy iskola egyes követői alapvető, maguk által is elfogadott normákat is megszegnek, az még önmagában nem cáfolja az elméletet.) Az embert viszont minősítheti: ha nem is az erkölccsel való foglalkozás, de ha bizonyos elmélet elfogadása mellett annak súlyos megsértését követi el (esetleg rendszeresen), akkor ő persze csak annál rosszabb.

 Megint egy másik fontosnak látszó kérdés: legyenek-e az elméleteink nagylelkűbbek a kihágásokkal? Hozzá kell-e morálfilozófiánkat igazítani az emberiség erkölcsi gyengeségéhez – akár azért, hogy nagyobb eséllyel tartsák be? Ebben nem hiszek. Ha a gyakorlatot akarjuk erősíteni, akkor nem az elméleten kell változtatni, hanem az elmélet művelésén/tanulmányozásán és tanításán – értsd: valahogy úgy, ahogy mondjuk egy sztoikus vagy egy PierreHadot ezt elképzelné.

 Ha mármost az a kérdés, hogy gond-e, hogy az etikát nem így tanuljuk, illetve tanulmányozzuk, vagyis hogy nincs „etikai” eredménye, akkor a válaszom: igen. Problémás, hogy az erkölcs szokásos tanulmányozási módja elválik az erkölcsös viselkedés gyakorlásától, a megvalósításra való összpontosítástól. Talán ez a felvetett kérdések közül a legjelentősebb. Nézzük meg zárásképp, mit írt ezzel kapcsolatban (ha nem is pont az etika begyakorlását, de gyakorlatát illetően) Epiktétosz, a rabszolgából lett sztoikus filozófus (Kr.u. 50 – 138):

 „A filozófia első és legfontosabb része az, amely tanítások gyakorlati alkalmazásáról szól; például az, hogy nem szabad hazudni. A filozófia második része a bizonyításokat tartalmazza: miért nem szabad hazudni? A harmadik rész az előzőeknek alapvetésül és megvilágosításul szolgál. Miért bizonyítás ez? – kérdezi. Mi a bizonyítás? Mi a következtetés? Mi az ellentmondás? Mi az igaz és mi a hamis?

 A harmadik rész tehát a második rész miatt szükséges. A második pedig az első miatt. A legfontosabb azonban, amivel mindig foglalkoznunk kell, az első rész. Mi viszont fordítva csináljuk. A harmadik résszel töltjük időnket, és minden buzgalmunk ebben merül ki. Az első résszel egyáltalán nem törődünk. Így történik, hogy hazudozunk ugyan, de annak a bizonyítási módja, hogy nem szabad hazudni, kéznél van nekünk.”

 Úgy tűnik, az antik gyökerű felfogás újraélesztése több felmerült kifogás, ellenvélemény és magyarázkodás kivédésére is alkalmas, melyek hangadói szerint az etikataprofesszoroktól ne várjuk, hogy etikusak legyenek. Mivel – vallják egyesek – ez a követelmény sokkal nehezebbé tenné számukra, hogy pusztán az elmélet, az érvek alapján mérjék le az egyes erkölcsi felfogások helytállóságát – hiszen így a morálfilozófusaok hajlamosabbak lennének a nyomás miatt a kényelmesebben teljesíthető követelményeket szabó elméleteket preferálni. Egy másik pszichológiai érvelés szerint az emberek elég magas arányban érzik magukat feljogosítva arra, hogy valami rosszat csináljanak, ha épp egy jócselekedetet “követtek el”. Ez megmagyarázná, hogy az erkölcs tanulmányozója a szerinte követendő nézet továbbadása után miért esik olyan könnyen erkölcsi vétségekbe. Ha azonban az erkölcsi dimenzió kutatói figyelmet fordítanának az erkölcsös viselkedés rögzítésére, az értékeiknek megfelelő szokások kialakítására, gyakorlataik formálására, ezeket a nehézségeket véleményem szerint megoldottnak tekinthetnénk.

Legújabbak

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.