Érdek és erény

Sok elképzelés szól amellett, hogy társadalmunk haladhatna jobb irányba is, pusztán azáltal, ha az emberek egymáshoz való viszonya változna meg. Ezen elgondolások alapja, hogy úgy tekintünk az emberre, mint érdekorientált lényre, ami önmagában nem elég ahhoz, hogy a társadalom jó irányba haladását megalapozza. Ehhez kellenek társadalmi kapcsolatai is. Társadalmi relációinknak tehát mutatnia kell valamilyen irányba, amit kontextustól függően erkölcsnek, vagy erénynek hívunk

Az, hogy ez az irány sokszor egyéni meggyőződéstől független, annak köszönhető, hogy a megismerés és gyakorlat révén rögzült a generációról generációra vándorlás során. Jól mutatja a történelem, hogy ez a folyamat a tanítás révén szépen beágyazódott az intézményesült vallások hittételeibe, és az érdekérvényesítés jogi intézményeibe. A tanított helyes irány nem más, mint egy etikai sillabusz formális része, és kizárólag az egyéni vagy az azzal valamilyen kapcsolatban álló személyek érdekeinek irányítására vonatkozik. A helyes irány tanítása koherenciát igényel, ezért olyan absztrakt fogalmak kellenek hozzá, amelyek elvonatkoztatnak a konkrét szituációktól, és általánosságban az egyén és társadalom viszonyára vonatkoznak.

 Világos, hogyha nem taníttatnánk az erkölcsi viszonyokra vonatkozó absztrakt fogalmakat, akkor semmi alapja nem lenne annak, hogy a társadalmi haladás valamilyen elve szerint ítéljünk valamit erényesnek vagy bűnösnek. Noha emotivista elképzelések lehetnének arról, hogy mi is egyáltalán a társadalom értelme, de társadalmi szinten semmi nem garantálná az erkölcsi elvek koherenciáját. Ám az ideális társadalomba vetett meggyőződésünk, mint az erkölcsi alapvetések koherenciájának záloga, valóban oka lenne annak, hogy mit tartunk erényesnek? Azért tanítanánk különböző formális értéktani rendszereket, mert hiszünk egyfajta társadalmi haladásban? Nehéz egyből választ adni; elképzelhető ugyanis, hogy az oksági viszony fordított; csak azért gondoljuk, hogy bizonyos értékek a társadalom haladását szolgálhatják, mert taníttatjuk őket.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Abban az esetben, ha ragaszkodnánk az ideális társadalom eszményéhez, és a taníttatást csak másodlagosnak ítélnénk, akkor további olyan dilemmákkal szembesülnénk, amelyek napjainkban aktuális etikai kérdéseket vetnek fel. Jóllehet, ezen az alapon lehetséges volna minden olyan, vélt társadalmi érdeket szolgáló, hatósági óvintézkedés, amely korlátozza az egyént szabadságjogaiban. Mivel szituációtól függhet, hogy hol húzzuk meg a határt a társadalmi hasznosság és az egyén szabadságjogai között, melyek gyakran ellenkezhetnek egymással, ezért azt a szempontot mérlegelve, amelyik a taníttatást tekinti oknak az erkölcsi rendelkezésben, nem foglal állást a kérdésben abszolút módon.

 A taníttatás tudatát támogató erkölcsi meggyőződésnek egyedül az igazságosság az alapja. Ez már csak módszertanilag következik a tanítás rendszeréből; az egyének közti relációt absztrakt módon tanítani nem lehet a gyakorlati életben való megvalósítás elvárása nélkül. Ha egy orwelli állatfarmon minden kacsa meg lenne győződve arról, hogy a négy lábúak alsóbbrendűek, de aztán senki nem gyakorolná az erre vonatkozó eljárásokat a négy lábúakkal, akkor semmi értelme nincs továbbadni a következő tojásból kikellt generációnak, hogy ki az alsóbbrendű.

 Az az elv, hogy a tanított erkölcsi sillabusz, a gyakorlatba át legyen ültetve a szituáció kihívásaitól függetlenül, nem más mint az igazságosság. Ahogy a fentebbi példa mutatja, ez nem függ össze az egyenlőség kérdésével. Az igazságosság, több mint valami kezdetleges tiltó jogi forma; de nem hasonlítja egymáshoz az individuumokat; pusztán csak egy pragmatikai eszköz. Annyit követel meg, hogy legyen valami, ami szavatolja a gyakorlat elvek szerinti működését. Ebben a megközelítésben a társadalmi haladás eszményébe vetett hitünk következmény és nem pedig ok; ha úgy látjuk, hogy az, amit tanítunk, valóra válik a gyakorlatban, akkor hisszük, hogy jó irányba tartunk.

tesz-vesz város

Épül a társadalom

 Comte-Sponville mutat rá az igazságosság abszolút voltára. Szerinte az igazságosságot az emeli a mértékletesség, bátorság, vagy okosság fölé, hogy ezek mindig valamilyen jó cél érdekében válnak erényekké, míg az igazságosság önmagában is az. Ha nincs valami társadalmi cél, akkor hiába vagyunk bátrak, okosak, vagy mértékletesek. Az igazságosság azonban nem függ a feltételezett közhaszontól.

 Az igazságosság ugyanígy meghúzza a határvonalat a társadalmi haladás kérdésében is; ha az individuum úgy látja, hogy a társadalmi haladásba vetett hit nem illeszkedik ahhoz, amit erkölcsi szellemben megtanult akkor szembeszállhat a végrehajtó hatalommal. Az individualista társadalomban ennek kockázataira remekül felhívta a figyelmet Assange és Snowden példája.

 A történelem is amellett szól, hogy a tanítást és az így garantált igazságosságot minden egyéb meggyőződés elé helyezzünk. Az individualizáció korszakával a haladásába vetett meggyőződés elképzelhetetlenné vált az egyén érdekeinek kiszélesítése nélkül. Az önmegvalósítás szintén az érdekek érvényesítésének alapelve, de nem a társadalmi haladásnak rendeli alá őket, hanem az egyén saját maga által megválasztott értékeknek. Ha a társadalmi haladás cél és nem pedig ok, ahogy azt fentebb kérdeztük, akkor könnyű megmagyarázni, hogy miért változott a morális nevelés és tanítás módszere és az azzal kapcsolatos merev társadalmi hierarchia. Ha ugyanis a cél változik, akkor világos, hogy a korábbi célhoz vezető módszereknek is legalább annyiban át kell alakulniuk, hogy ne akadályozzák az új cél elérését. Az individualizmusban inkább az egyén maga választja meg a közösséget és nem a közösség őt. Mivel a morális nevelés és tanítás, ami vallási, vagy államberendezkedési elveken nyugszik, ezzel szemben sokkal inkább a közösségtől az egyén felé mutató folyamat, ahol a társadalmi intézmények az egyén számára előírják a megfelelő kategóriákat és azok viszonyait egymással. Ha tehát a tanítást tekintjük társadalmi haladásba vetett hitünk okának, akkor az erények tanításában fontosabb szerepet kapó viták történelmi példája megmagyarázza miért törvényszerű, hogy a társadalom kénye-kedve helyett az individualista egyén saját maga dönti el, hogyan érvényesíti érdekeit.

 

 Az individualizmus az igazságosság nyomán létrejött kölcsönhatások történelmi végterméke. Carneiro rámutat, hogy az ember évezredekkel ezelőtt kisebb csoportkultúrákban élt hosszú ideig, ahol az evolúciós változások nem voltak gyorsak, és a közösségi hiedelmek és értékek pedig a csoportokon belül megkérdőjelezhetetlenek voltak. Az így elsajátított viselkedésminták később is megőrizték genetikai lenyomatukat az emberi populációkban. Valószínűleg ezért vált elsősorban fontossá az, hogy az érdekeinket a társadalmunk, vagy a közösségünk alá rendeljük. Ahogy pedig a történelem során a kisebb csoportok egyre nagyobb közösségeket és komplex rendszereket alkottak, szükségessé vált az értékek formális legitimálása, amit a társadalom haladásának eszménye testesített meg. Az egyéni érdekeken túlmutató célok elérése ezért magasabb társadalmi szimbólummá vált, melyet kétségtelenül a szervezett közösségek vezetői gyakorolhattak leginkább. Nem véletlen tehát, hogy az értékek mintájául is maguk a vezetők szolgáltak. Ahogyan a korabeli beszámolókból és történetírásokból is láthatjuk, azok váltak az erényes élet éllovasaivá, akiknek társadalmi pozíciója lehetővé tette, hogy erényes életet éljenek. Maga a társadalom struktúrája nem engedte, hogy az egyén a rá vonatkozó diszkriminanciától függetlenül a saját maga által kijelölt értékeknek rendelje alá érdekérvényesítési szándékait. Általánosságban az korai társadalmi etikai elvárások attól függően voltak diszkriminatívak, hogy kinek-kinek milyen feladat jutott osztályrészül. A társadalmi haladás eszménye is csak ebben a keretben volt elképzelhető; akkor halad előre, ha az adott társadalmi berendezkedés erősödik. Nem a gazdasági, vagy erőforrásbeli javak mennyisége volt alapvetően a döntő kérdés, hanem az, hogy aki ezek felett rendelkezik, megszilárdítsa helyzetét.

 Az európai felvilágosodás azonban rámutatott, hogy igazságosság abszolút elve kiegészülhet az egyenlőség elvével, és ezzel életrehívta az individualizmust.1 Ezzel a társadalmi haladás háttérbe került, sőt a végére ért és helyette már az individuum lépeget.

 Bibliográfia

Carneiro, R.L. (1967), On the relationship between size of the population and complexity of social organization. Southwestern Journal of Anthropology 23, 234-243.

 Comte-Sponville A. (1995), Petit Traité des Grandes Vertus Translation:(A Small Treatise on the Great Virtues or A Short Treatise on the Great Virtues) Translated into English by Catherine Temerson, Vintage, 2003

 MacIntyre A. (1981), After Virtue, 3rd ed. University of Notre Dame Press.

 1 Bár már Arisztotelész is összekapcsolja az igazságosság jog szerinti és egyenlőség szerinti fogalmát; eszerint igazságos az, aki csak a saját részét veszi ki az őt megillető jóból, de kiveszi a részét a neki járó rosszból is, viszont Arisztotelésznél az „őt megillető jó vagy rossz” nem volt mindenkire nézve egyenlő, így nem is mondható a szó igazi értelmében egalitáriánus etikának.

 

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.