Elfogadható-e a halálbüntetés?

Halálbüntetés – nemrégiben itthon is újra napirendre került ez a sokat vitatott téma. A miniszterelnök kijelentései nyomán a magyar sajtót elárasztották a halálbüntetéssel kapcsolatos gazdasági, jogi, politikai kérdésekkel foglalkozó írások.

A halálbüntetést érintő legalapvetőbb kérdés azonban nem jogi vagy politikai, hanem erkölcsi: megengedhető-e erkölcsi szempontból a nagyon súlyos bűnöket elkövető bűnözők kivégzése? Ez egy filozófiai kérdés – a filozófia alkalmazott etika nevű területe foglalkozik vele –, amely nem kevés való életbeli következménnyel jár – emberéletek múlnak rajta.

Mielőtt elkezdjük, szeretnék valamit tisztázni. A halálbüntetésről vitatkozva sokszor vetődik föl a kérdés: „mi lenne, ha a te szeretteidet bántalmaznák vagy ölnék meg? Akkor bezzeg nem filozofálgatnál, hanem gondolkodás nélkül a halálba küldenéd a gyilkost.” Ez kétségtelenül így van, én magam is szeretteim gyilkosának halálát kívánnám, és csak csodálni tudom azoknak a lelki erejét, akik ilyen helyzetben őszintén meg tudnak bocsátani.

De tisztában vagyok azzal is, hogy bár ezek az érzelmek megérthetőek, a rájuk alapozott döntés nem feltétlenül helyes. És éppen mivel a tét olyan nagy – emberek élete – az a legbölcsebb, ha megpróbáljuk, amennyire lehet, félretenni, hogy mit érzünk vagy éreznénk gyilkosok és más gonosztevők iránt, és ésszerűen és óvatosan végiggondoljuk a felvetődő morális kérdéseket.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Mik ezek a kérdések? Minden fajta büntetési formával kapcsolatban – így a halálbüntetésnél is – ugyanaz az erkölcsi probléma merül fel: a büntetés olyasvalami, amit az esetek nagy többségében erkölcsileg helytelen másokkal megtenni. Senkit sem szabad akarata ellenére bezárni vagy megbilincselni. Mi indokolja, hogy a bűnelkövetők esetében mégis érvénytelenné válik ez az erkölcsi tilalom? A halálbüntetésnél ugyanez a helyzet. Általánosságban erkölcsileg helytelen elvenni mások életét. Mi indokolhatja, illetve indokolhatja-e egyáltalán bármi, hogy a súlyos bűnök elkövetőivel kivételt tegyünk, és elvegyük az életüket?

Az egyik legelterjedtebb érv a halálbüntetés mellett az úgynevezett elrettentés-érv. Eszerint bár másokat megölni alapból helytelen, a gyilkosokkal például azért tehetünk kivételt, mert az ő kivégzésük elrettenti a többi embert a gyilkolástól. Ne menjünk most bele a statisztikákba arról, hogy vajon a halálbüntetésnek csakugyan van-e elrettentő hatása. Helyette kérdezzük meg: még ha igaz is, hogy a halálbüntetés elrettent, elég-e ez önmagában ahhoz, hogy a halálbüntetést erkölcsileg megengedhetőnek gondoljuk?

Először is látni kell, hogy az elrettentés-érv egy következményelvű, vagy konzekvencialista érv, amely a halálbüntetés megengedhetőségét annak áldásos következményeiből vezeti le. A halálbüntetés jó következményekkel – a potenciális elkövetők elrettenésével – jár, ezért aztán bevezetése helyes. Számos érv létezik azonban amellett, hogy egy tett erkölcsi helyességét nem lehet pusztán következményeiből levezetni. Ha ez így van, úgy az elrettentés-érv önmagában kevés.

Kivégző helyiség

Jól mutatja ezt, hogy ez az érv többet bizonyít, mint amennyit szeretnénk. Ha a halálbüntetés elrettentő, nem még elrettentőbb-e a keresztre feszítés, vagy az olajban élve megsütés? Vagy mi volna, ha a gyilkosok családját is kivégeznénk a gyilkosokkal együtt? Nem rettentené-e ez el még jobban a potenciális gyilkosokat? Valószínűleg igen, de remélem, mind egyetértünk abban, hogy ezek szörnyű barbár, embertelen eljárások, amelyek bármennyire elrettentőek is, morálisan megengedhetetlenek.

Az elrettentő képességből tehát önmagában nem következik a morális megengedhetőség. Az eljárásnak, amelyet vizsgálunk – például a halálbüntetés – összhangban kell lennie olyan morális alapelvekkel is, amelyeket nem sérthetünk meg, például, hogy embertársainkkal legalább minimális mértékben emberségesen kell bánnunk, bármilyen gyűlöletesek is a számunkra.

A halálbüntetés támogatójának van azonban a tarsolyában egy ilyen morális alapelv, amelynek fényében úgy tűnik, a halálbüntetés igenis megengedhető. Ezt az elvet filozófiai szakszóval a retributív igazságosság elvének nevezik. A bonyolult szó mögött egy egyszerű elképzelés lapul: aki bűnt követ el, az tettével arányos büntetést érdemel.

Ha a bűnözőket futni hagynánk, annak nem csak rossz következményei lennének, hanem erkölcsileg is helytelen volna nem megfizetni nekik gaztetteikért – igazságérzetünk jogosan háborogna. Persze ha a tolvajokat kivégeznék, a tömeggyilkosokat pedig pénzbírságra ítélnénk, az hasonlóan felháborító volna. A bűntettek elkövetői tehát nem akármilyen büntetést érdemelnek, hanem tettükkel arányosat.

Hogy lesz ebből halálbüntetés? Az érv a következő: bizonyos tettek, mint a kegyetlen gyilkosság, olyan szörnyűek, hogy esetükben bármilyen büntetés, amely enyhébb a halálos ítéletnél, aránytalanul kicsi; a gyilkosságok elkövetői megérdemlik, hogy őket magukat is eltegyék láb alól, ezért a halálbüntetés bevezetése erkölcsileg megengedhető.

Két fontos kérdés vetődik fel ezzel az érvvel kapcsolatban: miért van az, hogy a gyilkosságra és hasonlóan súlyos bűnökre a halál a legmegfelelőbb büntetés és nem valami más? A halálbüntetés támogatói gyakran hivatkoznak a szemet szemért elvére, azaz a talio-elvre – aki másnak kárt okoz, annak okozzanak ugyanolyan kárt.

Ez az elv azonban meglehetősen védhetetlen. A tolvajoktól nem lopunk, a vandáloknak nem törjük össze a kocsiját, hanem börtönbe zárjuk őket és ez alighanem így is van rendjén. És mit kellene csinálnunk az adócsalókkal és műkincshamisítókkal? Amellett végképp nem erőszakoljuk meg az erőszaktevőket és nem kínozzuk a kínzókat – emlékezzünk rá, bármilyen gyűlöletes is számunkra a másik ember, az emberségesség követelményeit erkölcsileg helytelen megszegnünk.

De tegyük fel, hogy valamilyen módon belátjuk, hogy a gyilkosok halált érdemelnek, bár a verekedők börtönt és nem verést. Ez önmagán még mindig nem jelenti, hogy erkölcsileg megengedhető a halálbüntetés bevezetése. Ugyanis abból, hogy valaki megérdemel valamit, még nem következik, hogy azt meg is szabad tenni vele. Aki felelőtlenül, ittasan vezetve elgázolja valaki gyerekét, alighanem megérdemelné, hogy ő is megtapasztalja, mit okozott. Mégsem ülhetek be a kocsimba, hogy áthajtsak az ő gyerekein, és pláne nem szeretnénk, ha ugyanezt a rendőrség tenné meg.

A halálbüntetés ellenzője tehát mondhatja, hogy még ha igaz is, hogy például a gyilkosok halált érdemelnek, erkölcsileg akkor is helytelen megölni őket. Hogy miért, arra több különböző válasz adható. Érvelhet például valaki vallási alapon: földi hatalmaknak nincs joga emberéletek fölött ítélkezni, „mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr.” (Rom 12:19)

De egyáltalán nem muszáj a valláshoz fordulni. A nyugati politikai gondolkodás már évszázadok óta elfogadja, hogy minden ember bizonyos alapvető emberi jogokkal születik, amelyek fölött az államnak nincs, és nem lehet hatalma – ezek biztosítják, hogy az állam nem kutakodhat a magánéletünkben, nem veheti el a tulajdonunkat, és hogy ha mégis így tesz, elveszti legitimitását. Ezek között a jogok között előkelő helyen szerepel az élethez való jog.

Persze – válaszolhat a halálbüntetés-párti – abból, hogy egy jog emberi jog, még nem következik, hogy elidegeníthetetlen, azaz nem lehet tőle megfosztani az embert. Vegyük a szabad mozgáshoz való jogot, ami kétségtelenül emberi jog, de amit a börtönre ítéltek esetében felfüggesztünk. Ha ez így van, akkor nagyon súlyos esetben miért ne lehetne az élethez való jogot is felfüggeszteni?

Ha ezek az érvek meg is győzik a halálbüntetés ellenzőt, aki így elfogadhatja, hogy a halálbüntetés olykor talán elvileg megengedhető lenne, akkor is kitarthat amellett, hogy praktikus szempontból nem szabad semmilyen intézményt felruházni az emberi élet feletti hatalommal. Még ha el is képzelhető olyan intézmény, ami helyesen élne vele, a ma létező, valóságos intézményekre erkölcsileg helytelen volna rábízni ezt a feladatot.

Hogy miért? Ott van először is a tévedés lehetősége: gyarló emberek vagyunk, megeshet, hogy olyasvalakit küldünk a halálsorra, aki nem érdemli meg. Megeshet – és a statisztikákat figyelembe véve meg is esik –, hogy döntésünket nem csak a szilárd tények, hanem társadalmi előítéletek vagy egyszerű tévedések, részrehajlások is befolyásolják. Felelősen járunk-e el, ha mégis rábízzuk valakire, hogy emberéletek felől döntsön, tudván tudva, hogy minden valószínűség szerint fog tévedni is.

Persze tévedni mindig tévedhetünk – szögezi le a halálbüntetéspárti. Nyilvánvalóan ítéltek életfogytiglanra olyan embert, aki ártatlan volt, vagy nem érdemelte meg a büntetést, de mégis a cellában halt meg. Ez önmagában nem kell, hogy aláássa az egész intézményrendszert.

Igen ám, de a halálbüntetés más – mondja az ellenző – a halál ugyanis egyedi módon visszavonhatatlan. Ha az igazságtalanul életfogytiglanra ítélt elkövetőről kiderül, hogy ártatlan, elengedhetik, a kivégzett elítéltet azonban nem támaszthatják fel. Csakhogy – hangzik a válasz – akit huszonöt év után engednek ki a börtönből, az igenis elvesztett olyasvalamit az életéből, amit most már nem tudnak visszaadni neki. Nem tudják kitörölni ezeket az évtizedeket és mindent helyrehozni, visszafordíthatatlanul megváltoztatták az illető életét.

Úgy tűnik, ott vagyunk, ahol a part szakad. A halálbüntetés párti azt mondja, érdemes vállalnunk a kockázatot, inkább haljon meg egy ártatlan, mint hogy ezer gyilkos megmeneküljön. Az ellenző szerint inkább hagyjunk futni ezret mint hogy ártatlanul halálra ítéljünk valakit.

Eddig láttuk, hogy a halálbüntetés pártolójának meg kell tudnia magyarázni, miért a halál a legmegfelelőbb büntetés az olyan súlyos bűnökre, mint például a gyilkosság, és hogy abból, hogy a gyilkosok megérdemlik a halált, miért következik, hogy bárkinek is joga van elvenni az életüket. Szintén számot kell adniuk arról, mi a helyzet azokkal, akik ártatlanul esnek áldozatul a halálos ítéletnek, és hogy emberi esendőségünk fényében csakugyan bölcs dolog-e felruházni bárkit az élet és halál fölötti hatalommal.

A halálbüntetés ellenzőjének ezzel szemben azt kell tudnia megmondani, miért annyival rosszabb a halál, mint más súlyos büntetések, melyek bizonyos szempontból szintén visszavonhatatlanok – elvégre több évtizednyi börtönt senki nem törölhet ki az ember életéből –, szintén korlátozzák alapvető jogainkat – például a szabadsághoz való jogot –, és szintén fennáll a tévedés lehetősége velük kapcsolatban, de mégis megengedhetőnek tartjuk őket.

Vajon ez az utolsó szó az ügyben? Nos, nem feltétlenül.

Van még egy szempont, amit eddig nem vettünk figyelemben. Ahogy Stephen Nathanson amerikai filozófus megjegyzi, mikor a halálbüntetésről gondolkodunk, nem csak egyéni bűnözőkről van szó, hanem egy egész rendszerről. „Be kell vezetni a halálbüntetést” – ez nem csak azt jelenti, „bizonyos bűnözők megérdemlik a halált.” Az is jelenti, hogy egy olyan társadalomban akarunk élni, amelyben bíróknak joguk van élet és halál felett ítélkezni, amelyben bizonyos embereknek az a munkájuk, hogy más emberek életét oltják ki, amelyben mi egy társadalomként úgy ítéljük meg, hogy az emberi élet nem képvisel abszolút értéket.

Még ha el is fogadjuk, hogy bizonyos bűnözők halált érdemelnek, akkor is meg kell kérdeznünk: ér-e nekünk annyit a bűnösök megbüntetése, hogy egy olyan társadalmat hozzunk létre, amelyben az élethez való jog esendő emberi akarat által felfüggeszthető? Nem éppen ezzel vesszük semmibe az élet értékét, amelynek nevében kivégeznénk a gonosztevőket? És mit üzenünk a hatalom birtokosainak azzal, ha azt mondjuk, a rend avagy a megtorlás kedvéért még az életről is hajlandók vagyunk lemondani? Hogy a gazemberek megbüntetése kedvéért azt is vállaljuk, hogy ha a körülmények szerencsétlenül alakulnak, minket, vagy a barátainkat vagy a gyerekeinket küldik ártatlanul a halálsorra. Mit árul el ez rólunk? Mikor a halálbüntetésről gondolkodunk, nem csak egyéni sorsokat, érdemeket és bűnöket kell figyelembe vennünk. A halálbüntetésről szóló döntés ugyanis arról is szól, hogy mi egy társadalomként milyen értékek mellett állunk ki.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.