Egy reneszánsz könyvvadász

Stephen Greenblatt: Egy reneszánsz könyvvadász, Typotex, Budapest, 2015, ford.: Zsuppán András.

How the World Became Modern – ezzel az alcímmel látja el könyvét Stephen Greenblatt a Harvard Egyetem tanára, amelyben arra vállalkozik, hogy olvasóit megismertesse a reneszánsz kor egy idáig méltatlanul feledésbe merült eseményével. Nevezetesen azzal, hogy Poggio Bracciolini pápai titkár, jeles humanista, miként bukkant rá Lucretius De rerum natura című költeményére, mentve meg így  feltételezhető pusztulásától. Ám ez a mentőakció egyúttal, Greenblatt szerint, Pandora szelencéjének kinyitásával ért fel. Hiszen abban a pillanatban, hogy a pápai titkár másolatot készített a már elveszettnek hitt antik remekműről, olyan eszméket szabadított rá a keresztény világra, melyeket évszázadokkal korábban sikeresen tüntettek el a kontinens „szellemi palettájáról”. Mivel nem volt véletlen, hogy az epikureista nézeteket tartalmazó írásokat korábban ellehetetlenítették, jogosnak tekinthető az amerikai kutató szándéka, hogy górcső alá vegye, hol és hogyan csapódott be a latin költemény a 15. század diskurzív erőterébe, illetve hogy előidézhetett-e olyan elhajlásokat, melyek révén modernné vált világunk?

Egy reneszánsz könyvvadász

    A könyv tehát alapvetően egy könyvről, másképp fogalmazva egy könyv felfedezéséről szól. Arra, hogy ez valójában két külön megközelítés, hamarosan fény derül. Ám még mielőtt erre sort kerítenénk, érdemes megjegyezni, bár az esetek túlnyomó részében egy ilyen jellegű tárgyválasztás elsősorban az ínyenceket, az adott téma iránt érdeklődőket csigázza fel, viszont az Egy reneszánsz könyvvadász minden bizonnyal a kivételek számát szaporítja majd! Greenblatt gördülékeny stílusban tálalja történeteit, és a meggyőzés érdekében felhalmozott tetemes adathalmazzal úgy sáfárkodik, hogy az olvasásélmény nem vész el, ugyanakkor az olvasónak mindvégig az az érzése, tanulságos, amit a kezében tart. A kötet elrendezése is ezt a célt szolgálja, a végjegyzetek majd huszonöt oldalra rúgnak, azonban a főszövegben nem éktelenkednek jegyzet-indexek, illetve a bibliográfia további húsz oldalt taksál. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a könyvet egy színes képekből álló blokk is illusztrálja, felmerülhet bennünk a kérdés, vajon mennyire képes a végeredményében csak száznyolcvan oldalnyi főszöveg eleget tenni ambiciózus célkitűzésének?

    Főleg akkor, ha megjegyezzük: az ismeretterjesztő irodalmi kategóriában 2012-ben Pulitzer-díjat is elnyert könyv, két – egymással ugyan szoros kapcsolatban álló – de mégiscsak különálló történetet mesél el. Egyfelől Poggio Bracciolini élettörténetét viszi színre – ami tudható és feltételezhető belőle. Azt, hogy milyen mélyről származott, hogyan lett humanistává Firenzében, mit ismerhetünk a pápai hivatalban befutott karrierjéből. Továbbá, hogy miként befolyásolta életútját mind a korabeli társadalom, mind az alkalmazóját, XXIII. János pápát végzetesen érintő 1414-ben összehívott konstanzi zsinat. És hogy mindezen létfeltételek közepette hogyan adhatta vissza a kultúrának A dolgok természetéről szóló tankölteményt 1417 telén. Eközben bepillantást nyerhetünk többek között a pápai adminisztrátorok mindennapi életébe, törtetéssel és civakodással átitatott hétköznapjaikba, és a korrupt egyházi közegben a személyes integritásuk megőrzését lehetővé tevő reakcióik tárházába. Szolgálhatta ezt az álságos körülményeikről szóló anekdotázás, hogy a nevetés által könnyítsenek korrumpálódó lelkükön. Továbbá gyakorolhatták magukat erkölcsi esszék írásában, hogy példának okáért az álszentségről értekezve próbálják magukat kritikai pozícióba helyezni. Végezetül a menekülés kiváló módját szolgálhatta a humanizmus kínálta lehetőség, az antikvitás iránti felfokozott érdeklődés formájában (102-106. o.). Felettébb informatív értesülni, mennyire fontosnak bizonyulhatott egy új íráskép kifejlesztése, és hogy ez, illetve például a humanista mozgalom révén újra felállított intézmény, az első közkönyvtár döntően járult hozzá ahhoz, hogy Európában majd egy új szellemi áramlat bontakozhasson ki. Sok, első ránézésre érdektelennek tűnő részlet és adalékanyag esik át metamorfózison, és válik tarkító elemmé a könyvvadászt reflektorfénybe helyező fejezetekben. Még ha szokatlan témájú is az írás, felettébb élvezetes, ám mivel ez az élmény a történet újdonságának erejéből fakad, illetlenség lenne azokkal szemben a sztori részletesebb referálása, akik még nem olvasták a könyvet.

A cikk a hirdetés után folytatódik

    Ugyanakkor, mint már említettem, van egy másik szála is az írás szőttesének, melyre  hasonlóképpen igazak az imént említett dicsérő jellemvonások: érdekfeszítő nüánszokat vonultat fel, és mindemellett még élvezetes is. Ennek a történetnek főszereplője viszont már más, közvetett módon, de Lucretius tankölteménye. Kétség kívül jogos törekvés, hogy bemutassuk azt, (1) miről szólt, (2) minek a hatására és milyen körülmények közepette vetették papiruszra, (3) milyen hatást váltott ki közvetlen környezetében, (4) miért veszett el, és végezetül (5) hogyan maradhatott fent addig, míg egy furcsa késztetések által hajtott ember hosszú idővel később megtalálta.  Akkor meg pláne, ha mindvégig az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy ez az írás mintegy a szimbóluma a szellemi modernizációnak! Nem is maradunk útmutatás nélkül e téren, de meg kell említeni, hogy a második történet mesteri módon van elegyítve az elsővel. Nem arról van szó ugyanis, hogy az író letudja az egyiket, s aztán kezd a másikba. Az adagolás precíz: a reneszánsz kori narratívába ékelődnek az imént felsorolt kérdésekre adott válaszok. Mindeközben azonban a napvilágra hozott antik Róma miliője párbeszédbe kezd Poggio világának nézeteivel és megszokásaival. A régebbi mintegy kihívójává válik az újnak, és talán nem véletlen, ha e konkurencia-harc hatására az motoszkál a fejünkben, mikor döbben rá végre Poggio kortársaival egyetemben, milyen erők feszülnek egymással szembe?

    Jóllehet Greenblatt minden retorikai erejét latba veti annak az érdekében, hogy mivelünk reneszánsz szereplői is rádöbbenjenek, milyen a gondolkodásukra végzetes „újjá-szülésnél” segédkeztek, de a várva várt felismerés elmarad... Betekintést nyerhetünk ugyan Lucretius művének modern kori utóéletébe, de talán nem véletlen, ha ezen a ponton hiányérzetünk támad. Greenblatt kétszer is meggyőzően érvel amellett, hogy miért is jelentett kihívást a keresztény teológiára az epikureista természetfilozófia és az abból közvetlenül következő morálfilozófiai konzekvenciák. A 4-5. század fordulópontján a legapróbb részecskék véletlen összeütközéséből létesülő világ melletti állásfoglalás, a halhatatlanság cáfolata, az isteni gondviselés tagadása és az élvezetek keresésének dicsérete mind ellentmondásban állt a diadalmenetét megkezdő keresztény nézetekkel. Veszélyessége folytán pedig jobb híján ad hominem érvekkel, a nézeteket híresztelő emberek gyarlóságának elhitetésével feleltek az apologéták. „A korai keresztények, köztük Tertullianus még találtak tiszteletreméltó elemeket az epikureus filozófiában – a barátság magasztalását, a könyörületesség és a megbocsátás dicséretét, a világi becsvágy értelmének megkérdőjelezését –, de a 4. század kezdetére világossá vált: az atomistáknak el kell tűnniük.” (72. o.) – summáz Greenblatt.

    A könyv adalékokat szolgáltat arra vonatkozóan is, milyen volt az atomizmus partvonalon kívülre száműzött „időszakában” a világ. Ám annyi szent, Greenblatt korántsem fest előnyös képet a kolostorok világának szellemi intoleranciájáról (22-5. o.), a középkor fájdalomkultuszáról (74-7. o.) vagy a pápaság (egyház)politikai megnyilatkozásairól (115-8. o.). Kérdéses persze, mennyire árnyalt elbeszélése, szándékait viszont jól szolgálja e karikírozás: hiszen be kell mutatnia, mennyire másszerű és idegen ettől a kortól Lucretius epikureista tanokat terjesztő verse. Korántsem bizonyos azonban, hogy csak az egyoldalúság gyanúja révén lehet érzékeltetni, miért jelentkezett megint kihívásként  az újkor hajnalán az atomizmus. Így a szerző bár újfent meggyőzően konfrontálja a 16. században már másodszor egymásnak feszülő teológiai leleményeket az epikureista spekulációiéval, mégis inkább azt érezheti az olvasó, valami bebizonyítása érdekében, s nem valamilyen döntő tény birtokában halad a gondolatmenet. Jóllehet az atomista tanok megtalálásakor tapasztalható másszerűségének bizonyítása érdekében felhozott adalékok Poggio felfedezése köré csoportosulnak, a költemény utóéletének bemutatásmódja és kommentárja kérdéseket ébreszthet bennünk. S ha a következő bekezdésben taglalásra kerülő kételyeink megalapozottnak bizonyulnak, akkor félő, a második történet nem a könyvvadászat idejét érintő eseményeket támogatja, hanem mivel közrefogja azokat, már-már megemésztésükre, és epizóddá fokozásukra szolgál. Akár úgy is érezhetnénk, veszélyben forog Greenblatt írásának integritása.

    Nem csak ebben a vonatkozásban gondolhatjuk azt, hogy nem sikerült a szándék kivitelezéséhez megfelelő érveket találni. A dolgok természetéről utóélete kapcsán ugyanis Greenblatt szót ejt arról, miként rendít(he)te (volna) meg a regnáló világképet az atomizmus, például az átlényegülés misztériumának szubsztancia-tanon nyugvó dogmája esetében. S úgy véli egy 1982-es levéltári felfedezésre hivatkozva (178. o.), hogy Galileo Galilei világképrengető felfedezéseinek lehetőségfeltétele az atomizmus volt. Tanainak eretnekké nyilvánítása így a két antagonisztikus nézet látens ellentétének számlájára íródik. Ám e levéltári felfedezés az egyetlen érv Greenblatt kezében arra vonatkozóan, hogy Poggio Bracciolini felfedezése mennyiben indítja el röppályáján a modern természettudományt és a szekularizált emberképet. Ettől eltekintve Montaigne, Thomas Moore vagy Erasmus műveiben próbál meg további hatástörténeti relációkat felmutatni. Nem is említve azt, hogy miként kíván közvetlen kauzalitást biztosítani Lucretius szellemisége és Shakespeare (170. o.), illetve az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata között (182-3. o.), mindezt pusztán találgatásokra vagy éppen önéletrajzi vallomásokra támaszkodva.

    Érdemes lenne megítélni, hogy Greenblatt Lucretius olvasata mennyiben állja meg a helyét! Mert miképp a középkor-interpretációja is nagyvonalúnak bizonyul, megeshet, a tankölteményről, s leginkább utóéletéről hirdetett nézetei sem vitathatatlanok. Hiszen míg a szerző jól bánik a reneszánsz cselekményszállal, egyrészt következetes módon bontakoztatja ki a „pszeudo-dokumentumregényhez” szükséges információkat, másrészt jól kalkulál azzal, milyen erényekkel kellett rendelkeznie egy sikeres könyvvadásznak, de nem biztos, hogy ez a megoldás sikeres lehet az epikureista eszme történetének megalkotásakor. Ahhoz mindenképpen behatóbb vizsgálódást követelt volna meg a részéről, hogy fordulatként mutathassa be Poggio felfedezését. Márpedig ebbéli szándékát nem rejti véka alá, hiszen könyvének a The Swerve címet adja, ami magyarul Fordulatot jelent. A magyar cím eredetitől való eltérése, meglátásom szerint, nem elhibázott. Sőt, a fentebbi olvasat tükrében mintegy ráérez, miként kell egy kissé kozmetikázni az írás hiányosságait. Kiemelvén a Poggio történetet, előtérbe helyezik azt, miként fed(ez)i fel egy humanista felfedezését Greenblatt maga, és így az amerikai kutató érdemei domborodnak ki. Nem precedens nélküli ez a megoldás. Míg a német kiadás meghagyta az angol címet, addig például a franciák Quattrocento néven adták közre az írást, ugyancsak az újjászületés narratívájára fókuszálva. Ne feledjük viszont, hogy kettősséget rejt a könyv! S mivel a fordulatot nem vihette végbe a könyvvadász, az eszmékre maradt a feladat. Greenblatt azonban nem eléggé meggyőző, hogyan is történt mindez.

    Így viszont veszélybe sodródik a mű alcímének ambíciója. Miként is lehetne számot adni arról, hogyan vált modernné a világunk, ha egy eseményre korlátozzuk a számadást? Igaz, a célkitűzés nem ennyire direkt. Greenblatt tisztában van azzal, hogy ingoványos talajra tévedt, ezt így fogalmazza meg: „Nincs közvetlen kapcsolat Lucretius és a modernitás között: semmi sem ilyen egyszerű. A feledés, az eltűnés, az újrafelfedezés, az elutasítás, a torzítás és az átfogalmazás és az  újabb feledés epizódjai alkotják a mű történetét. A lényegi kapcsolat mégis fennáll. A sajátomnak tudott világnézet mögött ott rejtőzik egy réges-régi költemény, amely hosszú időre – látszólag végleg – elveszett de később újra előkerült.” (10-1. o.) Másfelől azt vallja, hogy „[a] reneszánsz fordulatot és a modernitás erőinek felszabadulását nem lehet egyetlen okra visszavezetni.” (13. o.) Az ominózus költemény újra közkeletűvé válása viszont változásokat indított el, hatására „váratlan irányba  kanyarodik a történelem folyása” (u.o.) vallja az amerikai író.

    Összességében elmondhatjuk, hogy Greenblatt szimbólumot keresett a modernitás születése számára, és talált egyet. A fuldai bencés kolostor könyvtárában, csendben, homályban Poggio egy fontos műre lel. Ám ahelyett, hogy ötlete kibontakoztatásakor mértékletességet tanúsított volna, vagy alaposabb összefüggésekkel a birtokában rajzolta volna meg képét, Greenblatt helyenként összekuszálta a kontúrjait. Igaz, ha netán az iménti elvárásokat támasztotta volna önmagával szemben, nem szoríthatott volna helyet piktúráján például sem Shakespeare-nek, de fő kérdésének sem, hogy szerinte miért hatott világképünkre Lucretius írása. Márpedig, ha annak a tükrében forgatjuk Greenblatt narratíváját, hogy ez mégiscsak felszínre hoz egy elfeledett, marginalizált eseményt, akkor a vitathatóság mellett kiviláglik a könyv erénye is. Jelesül, hogy illusztrissá tesz egy jelentéktelennek tűnő eseményt, és adalékokat szolgáltat egy gondolkodástörténeti diszkontinuitás pontosabb elbeszélése számára. Mely törés egyébként nem volt mindig evidens, bár számunkra már egyértelműnek mutatkozik. Ha ezekre fókuszálunk, elnézhetjük Greenblatt „túlvállalását.” Hiszen nem (csupán) az a fontos, hogyan és miért vált modernné világunk, hanem hogy hogyan és miért nem (volt) mindig az.

Legújabbak

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.