Corpse bride - A filozófia két fogalma

Kapelner Zsolt által az utóbbi időben különböző fórumokon propagált, a filozófia reformjának és népszerűsítésének programja mellett lándzsát törő nézetei négy, a filozófia alapjait érintő meggyőződésén nyugszanak. Ezek: (1) a filozófia jelenlegi, akadémiai-diszciplináris keretei alkalmatlanok a „valódi” filozófiai problémák kezelésére, mivel a filozófia (egy része) egyfelől (2) a problémákat nem a jelen szemüvegén keresztül, hanem (pusztán) történetiségükben kezeli, másrészt (3) olyan terminológiával dolgozik, amelynek nincs más funkciója, mint a filozófiatudomány vég- és relevancia nélküli vizsgálódásainak újabb tárgyat szolgáltatni. Az, hogy a filozófia idáig juthatott, annak köszönhető, hogy (4) szem elől tévesztette „valódi” célját, a „tudományos teljesítmény” „visszajuttatását” „a társadalomba”, azaz annak képességét, hogy magát az emberi élet valamifajta „jobbítása” által igazolja. Ezen a téren példaképének tekinti mindazokat a filozófusokat, akik ahelyett (vagy amellett), hogy az elefántcsonttoronyba zárkózva ezoterikus tudást keresnének, a „hétköznapi emberek” körében népszerűsítik a gondolkodást, teszik ismertté akadémiai kollégáik eredményeit. A továbbiakban először megkísérlem kimutatni ezen elgondolás helytelen voltát, majd megpróbálok egy pozitív programot vázolni. Nem állítom, hogy a következőkben leírtakkal Zsolt ne értene egyet, én az írásaiban megjelenő álláspontjával vitatkozom.1

Elefántcsont-torony

 elfántcsonttorony

 

A cikk a hirdetés után folytatódik

Filozófia mint tudomány

  Zsolt filozófiaképe nem választja el egymástól az elméletet a gyakorlattól: ennek fontossága kisebb mindazon esetekben, amikor a tudomány egy külső, jól megragadható tárgyra irányul, hiszen ekkor a megfelelő gyakorlattal rendelkező tudós a hozzá közelebb álló tárgyát is úgy tudja kezelni, mintha teljesen idegen lenne, mintha a „meztelen tényekkel” állna szemben. Külsőnek tekintek minden nem lelki-szellemi folyamatot, így tehát egy orvos mint orvos tárgyához úgy viszonyul, hogy elvonatkoztat attól, hogy a megvizsgált test konkrétan kihez tartozik, és pusztán a probléma helyes diagnosztizálására és hatékony megoldására fókuszál. Mindenki számára ismert a hipochonder orvos csehovi karaktere, aki magán újabb és újabb betegségeket ismer fel – mivel nem elég jó orvos. A probléma tulajdonképpen már más humántudományoknál is felmerül (innen nem „egzakt” voltuk), lévén ugyan az irodalmárnak megvan a maga külső tárgya (a „szöveg”), azonban nemcsak hogy lehetetlen (amennyiben nem puszta filológiai megközelítésről beszélünk) túllépnie a személyes vonatkozásokon, hanem egyenesen hiba volna: hiszen a jó humántudomány éppen azáltal képes az elmúlt korok szövegeit „életre kelteni”, hogy megérti: személyén, és ezáltal korán átszűrve exponálja a benne foglaltakat. A megértés feltételez valami szubjektív, redukálhatatlanul közöset, mely lehetővé teszi a dolognak, és nem csak a dologról alkotott képünknek megértését. Amennyiben a kezembe adják a Tao te kinget, anélkül, hogy bármit tudnék Kína létezéséről, a korról és társadalmi kontextusról, amelyben született, és a problémákról, amelyek a szerzőt a mű megírása közben foglalkoztatták, soha még a szavak jelentésének megértéséig sem fogok eljutni, legfeljebb a megfogalmazás egzotikus szépségében gyönyörködhetek; amennyiben azonban rendelkezem ezekkel az ismeretekkel, megérthetem, hogy mi az, amit ez a könyv potenciálisan nekem itt és most tud mondani. (Elég megnézni Harry G. Frankfurt Demons, Dreamers & Medmen c. könyvét, amelyben Descartes bolondság érvéről úgy von le következtetéseket és mutat be egyébként teljesen érdekfeszítő gondolatmeneteket, hogy egy teljesen anakronisztikus bolondságfogalommal dolgozik, amelynek semmilyen valódi viszonya nincsen Descartes gondolataihoz: ezeket a gondolatokat Descartes nélkül is megfogalmazhatta volna; ellenben mennyivel relevánsabb következtetésekre jutottak azok, akik vették a fáradtságot és megvizsgálták, mit értett Descartes bolondságon!)

 Azonban művészet, vallás és filozófia kérdéseiben még ennél is súlyosabb a helyzet, mivel ezekben az esetekben nincsen semmiféle adott külső, amelyre a „tudomány” irányulhat, sokkal inkább maga teremti meg önmaga tárgyát. Éppen ezért ezeknél a „műfajoknál” fel sem merülhet az egzaktság igénye, amely azonban nem jelenti azt, hogy ne létezhetne művészetelmélet, teológia vagy filozófiatudomány (most a philosophy of… típusú diszciplínáktól az egyszerűség kedvéért eltekintek). Világos kritériumai vannak, melyek azok a művek, amelyek ezen területek alkotó, és melyek azok, amelyek az interpretáló oldalához tartoznak. Max Weber tudományfelfogására szeretnék itt hivatkozni: tudomány az, ami értékmentes: nem dönti el a végső kérdéseket, hogy mi a helyes és helytelen, hanem a lehetőségeket és azok eléréséhez szükséges eszközöket, valamint következményeit mutatja fel. Nem állítja, hogy Michelangelo jobb vagy rosszabb festő, mint Picasso, csak azt mutatja fel, hogy az egyes témaválasztások és művészeti elkötelezettségek milyen teljesítendő feladatokat róttak a művészekre, milyen következményekkel jártak, és ezeknek az egyes alkotások maguk mennyire tudtak megfelelni. Itt minden mű maga jelöli ki a vállalását, a tudós annyit tehet, hogy regisztrálja ezeket a kötelezettségvállalásokat, azok teljesítését és következményeit elemzi, és megállapítja, hogy sikerült-e a művésznek konzekvensnek maradnia. Utána, ha elhagyta az elefántcsonttornyot, szenvedélyesen érvelhet amellett, hogy neki melyik művész melyik alkotása „tetszik” jobban, de ez már tudományon kívüli kategória.

 

 Hasonlóan: azt gondolom, hogy filozófiatudós feladata nem az, hogy a végső kérdésekre választ találjon, hiszen ezek azért végső kérdések, mert nem lehet rájuk olyan típusú választ adni, mint arra, hogy a vízben egy vagy két hidrogén atom van. A filozófiatudós feladata a lehetséges filozófiai válaszok és ezek elkötelezettségeinek felderítése, az már nem az ő feladata, hogy eldöntse, van-e aki e szerint szeretné berendezni az életét, vagy sem. Semmit nem von le egy filozófiai tanulmány értékéből, ha olyan utakat vázol fel, amelyek valamilyen okból senki számára nem vonzók: már az is eredmény, ha felmutatja, ilyen értékeket nem érdemes választani, mivel olyan rémes eszközök szükségesek megvalósításukhoz, vagy éppenséggel olyan rémes következményekre vezetnek, hogy valószínűleg senki sem fogja őket felvállalni. Ebből következően azt gondolom, hogy a filozófiatudósnak semmivel sem kell magasabb erkölcsi mércének megfelelnie – már csak azért is, mivel mindenki magának választja ezeket a mércéket –, mint egy fizikusnak: mint egyetemi emberektől elvárhatjuk, hogy az akadémiai élet etikai szabályait tiszteletben tartsák, ezen felül azonban semmi közünk erkölcsös vagy éppen erkölcstelen életvitelükhöz, szimpatikus vagy éppen elfogadhatatlan politikai lojalitásukhoz. Egy Hegel-interpretáció értékéből (amennyiben az egy „jó”, azaz értékmentes interpretáció) semmit nem von le, hogy amúgy a szerzője egy közismert szoknyapecér, vagy éppen a tanulmány értékét nem növeli a szerző közismerten nemes személyisége. A filozófiatudóstól elvárni, hogy életével álljon jót az általa hirdetett tanokért, legalább akkora kategóriatévesztés, mint egy írón számon kérni, hogy miért nem szenvedélybeteg, ha egyszer az összes hőse ilyen: a filozófiatudós filozófiai meggyőződése külsődleges tárgyához képest.

 Filozófia mint élet

 Nyilvánvalóan nem külsődleges ugyanakkor a filozófus filozófiai meggyőződése tárgyához képest – a filozófia mint élet ugyanis végső soron morális kérdés –, hiszen ebben az esetben éppen hogy az „életmű” az, ami számít: abszurdum volna azt állítani, hogy Leibniz teljes filozófiai munkásságának értékéből egy fikarcnyit se vonna le, ha ő az egészre csak mint egy hasznos, de valójában hamis politikai eszközre tekintett volna. A filozófus személyes integritásával felel műveiért: ő vállalja azt (jobb esetben), hogy ő maga a mű egységét szavatoló elv, álláspontját teljes egészében átéli és meg nem másítja (vagy ha mégis, akkor jelzi), az interpretátor pedig vállalja, hogy felé a jóindulat elvével közelít, és nem próbálja tökkelütött idiótának beállítani, csak azért mert egynémely helyen homályosabban fogalmaz a kelleténél. Ezen a ponton az interpretátor és a szerző horizontja összeér: a megértés feltétele valamiféle közös szubjektív alap, ez feltétele a jó interpretációnak, de az erre való reflexiónak, az objektív értékelésnek legalább ekkora szerepet kell tulajdonítani. Ahogyan azonban műalkotás az, amit annak tekintünk, úgy filozófia sem egy zárt kategória.

 „Magas” és „alacsony” filozófiát, a népi vélekedések és életbölcsességek világát az egyetemi diszciplínától csak a meghatározottsága választja el: pökhendi magatartás volna minden „kidolgozatlan” filozófiát (beleértve az „ezoterikus” tanok és maja sámánok csillagjóslásának követését) mint filozófiához nem méltó dolgot lesöpörni az asztalról. Végső soron mindenkinek meg kell hoznia azt a döntést, amellyel állást foglal az élet végső kérdéseiben (itt döntésről természetesen csak ideáltipikus értelem beszélhetünk, hiszen valójában inkább döntések kontinuumáról van szó). Lehet, hogy sokan nem tudatosan foglalnak állást, vagy éppen inkonzisztens álláspontokat foglalnak el, de ettől még az álláspontjukat lebecsülni életük lebecsülését jelentené. A filozófiatudomány feladata a döntés elősegítése, a konzekvenciák és feltételek tudatosítása: a filozófia feladata pedig a döntés, az élet maga. Ilyen szempontból viszont a filozófia (csakúgy, mint a művészeti alkotás vagy a vallásos hit) nem tudomány, hanem a legvégső, legmagasabb, az abszolútum tapasztalata, a világegész egy megismételhetetlenül egyedi perspektívából való kifejezése, Kertész Imre szavaival élve: „Istennek tett szívesség.”. A kettőt nem szabad sem összekeverni, sem fölcserélni: míg a filozófiatudomány terén az ember számot tarthat mások egyetértésére vagy racionális ellenérveire, addig a filozófia terén nincsen helye vitának vagy helyeslésnek. Természetesen minden filozófus reménysége, hogy filozófiáját majd sokan választják, azonban ez illúzió: nincsen két egyforma filozófia. Mivel minden filozófia döntés, minden filozófia szükségszerűen egyedi, az adott személyiség egyedi kézjegyét hordozza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a filozófia egyenesen érthetetlen vagy közölhetetlen lenne: éppen a szubjektív közös alap ad lehetőséget az embereknek arra, hogy egymást filozófiáit megértsék, és ilyen értelemben hatással legyenek egymásra. Valójában tehát a filozófus reménye nem az kell hogy legyen, hogy mások követik, hanem hogy mások a rá (pontosabban a filozófiatudományában meghatározott alakot öltött filozófiájára) való reflexiójukban jutnak el saját válaszaikhoz.

hatással van...

 Ennek fényében a filozófiatudomány alapprogramjának kell tekintenünk a jóindulat elvén állva a többi filozófiák megértését, amelynek elve (itt ismét Weberre hivatkozom) a racionalitás törvénye által egybefogott szubjektív (belső) közös alap, de eredménye az objektív (külső), racionális diskurzus. A filozófia a döntés, amellyel az egyén kijelöli helyét a világban: ebből a szempontból az különbözteti meg az egyes filozófusokat egymástól, hogy álláspontjuk mennyire érthető meg mások számmára, azaz mennyiben felel meg a filozófiatudomány diszciplináris követelményeinek. Ezen a ponton ér össze filozófia és filozófiatudomány: az a „nagy” filozófus – abban az értelemben, hogy mások számára példaadó, megérthető és inspiratív tud lenni –, aki egyszerre jó filozófiatudós (azaz képes reflektáltan felderíteni az egyes filozófiák kötelezettségvállalásait), és „jó” filozófus (azaz képes konzekvensen képviselni és kifejezni a kor igényét). Vagyis nem elég, hogy valaki egy (nem feltétlenül az újszerűség értelmében vett) eredeti gondolatisággal rendelkezzen, az eredeti gondolatiságot adekvát formára kell tudni hoznia, és fordítva: nem elég adekvát formák sokaságával akrobatikus ügyességgel bánnia, eredeti gondolatiságra is szüksége van. A kor igényének a kifejezése és megérzése, a gondolatiság pedig pontosan ugyanolyan racionálisan meg nem érthető tehetség, mint a művészi véna vagy a spirituális érzék.

A nap követelménye”

 A filozófia tehát egyszerre a nap követelményének leírása és a neki való intellektuális megfelelés, azonban a filozófia e két fogalma csupán (és itt természetesen ismét Weberre hivatkozom) ideáltipikus tisztaságában választható el egymástól. Tiszta értelemben filozófusnak – közmondásosan – csak Szókratészt tekinthetjük, hiszen ő nem írt semmit – és ami talán fontosabb: nem állított semmit – („a gondolkodás huzatában állt”), azonban mindenki, aki döntéseinek meghatározott formát adott, egyszersmind filozófiatudóssá, önmaga értelmezőjévé is vált. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy tele lehet a világ filozófiai virtuózokkal, akiket azonban lehetetlen felismerni (vö. Kierkegaard hit lovagjával) mivel nem bíbelődtek a filozófiatudomány vesződségeivel, és így végsős soron nem lettek filozófusok (filozófiatudósok). Hiszen hogy mi a filozófia, azt a közösség határozza meg (vö. Pierce), amennyiben hozzájárul ahhoz az objektív diskurzushoz, amely a világot fogalmilag alkotja. A filozófia tehát kifejezhető, amennyiben közvetíthető a gondolkodás, a filozófiatudomány által. Az abszolút igazság, a valóban kifejezhetetlen teljessége csak az egyedi nézőpontok sokaságán keresztül fejeződhet ki. A XIX. század nagy felismerése tehát hogy bár a gondolatok közelebb visznek az abszolútumhoz, de nem állnak közelebb hozzá, amennyiben a döntés, az élet maga az, ami által a kifejezhetetlen valóságra jut. Ennyiben tehát a gondolatok, különösképpen a filozófiai gondolatok, amelyek a további közvetítésektől mentes, kezdeti ős-döntésekről (amennyiben minden további döntésnek előfeltételei) állítanak, a meghatározatlan kifejezésnek adnak meghatározott alakot.

 Minden filozófia tehát korának és egyediségének kifejezője, ilyenként pedig feltételez egy társadalmi gyakorlatot. A filozófiák nem az elvont elméletek holdfeletti szféráiban, az emberek világára közönyösen tekintő entitások, amelyek felfedeztetése számukra éppoly közömbös, mint a természeti fajták sokféleségére nézve rendszertani besorolásuk. Nincsen ártatlan filozófia(tudomány), minden filozófia(tudomány) a maga társadalmi közegét, kultúráját, szellemét (filozófiáját) fejezi ki és legitimálja. (Mert a döntés bár egyedi, rá is vonatkozik a wölfflini elv: „nem minden lehetséges minden korban”, az egyes döntés organikus módon alakítja a kultúra egészét, a döntések egyediségeinek sokaságából szervesülő egységet.) Azonban a filozófiát mint ideológiát leleplezni, esetleg – Žižek nyomán – kísértetként anyagtalannak tekinteni és helyette a valódi társadalmi-gazdasági intézményekkel való foglalatoskodásra felhívni legalább akkora hiba, mint üres és referencianélküli szillogizmusokkal bíbelődni. A filozófia fejezi ki a nap követelményét: lehet egy generáció olyan, hogy furulyáznak nekik, de nem táncol, siratót énekelnek, de nem sír, ahogyan egy nép (egy kultúra) el is veszítheti metafizikáját (Hegel: A logika tudománya. Előszó az első kiadáshoz): de ettől még a nap követelménye nem szűnik meg, legfeljebb tudattalanul töltik be. Az ártatlan gondolatok a jelentéktelen gondolatok: ha a filozófia ártatlan játékká válik, szem elől téveszti a nap követelményét, önmaga jelentéktelenségét bizonyítja csak. Ha a fogalmak és a gondolkodás kiszakad a társadalmi gyakorlat talajából és megszűnik valóságosnak, azaz lényegesnek lenni, és már csupán a diszciplína belügye, az nem a kor hibája. Nem attól marad „nyitott” a filozófia, hogy semmire nem tud biztos választ adni, hanem attól hogy a lehetséges válaszok számítanak, anyagi hatóerővel bírnak. És fordítva: ha az emberek életről már nem tudják, hogy annak köze van ahhoz, amit a filozófiaprofesszorok művelnek, az nem az emberek hibája.

 A filozófiában – ismeretes módon – Hegel halálától, 1831-től él az érzés, hogy minden lényeges kérdésre választ kaptunk. Annak ellenére, hogy mind a kontinentális, mind az analitikus filozófia ideje jelentős részét – váltakozó eszközökkel és váltakozó sikerességgel – annak bizonygatásának szentelte, hogy a filozófia nem hogy nem szűnt meg, hanem most él igazán, az ember nehezen hessegeti el a gondolatot – mint azt Zsolt cikkei is bizonyítják –, hogy a mennyasszonyt, akit a fiatalság és frissesség teljes parafernáliájával ruháztak fel, valójában a síron túli világból hívták vissza, hogy foglalja el a menyegzőn azt a helyet, amelyet ugyan betölteni senki nem tudott, de betöltetlen sem maradhatott. Azonban a tetszhalottat nem lehet a társadalmi gyakorlatba való becsatornázással feléleszteni, mert ő maga a társadalmi gyakorlat. Hibás feltételezés, hogy a tiszta filozófiatudományt a tiszta filozófiához való visszatérés fogja megmenteni, mert a kettő ugyanannak két perspektívából való szemlélése (vö. a parallaxis fogalmával: Žižek: The Parallax View). Gondolkodás és létezés kettőséből már Marx is egy harmadiknak, a tőkeviszonynak adta az elsőbbséget: a közvetítés, a létezésről való gondolkodás és a gondolkodás létezése alkotja a társadalmi valóságot (a szubsztancialitást). Önmagukban a tárgyak és a gondolatok halottak, a kettő viszonya és kölcsönhatása kölcsönöz életet a világnak (itt természetesen Rosenzweigra és Hegelre támaszkodom). A feladat nem a metafizika meghaladása – mint azt a kontinentális filozófia szajkózza széltében-hosszában – akár a politika, akár az etika irányában, sem a metafizika megtisztítása a társadalmi előfeltételektől – mint azt az analitikus filozófia inkvizítorai követelik, hanem a metafizika mint társadalmi gyakorlat elismerése és jogaiba való visszahelyezése. A filozófiába csak akkor tér vissza az élet, ha ismét nem arra fog irányulni, ami van, sem pedig arra, aminek lennie kellene, hanem arra, ami öröktől fogva létezik, de amelynek lehetősége csak ebben a pillanatban nyílt meg. Ahogyan Európa politikai egységének gondolata elvontan mindig benne volt a levegőben (lásd Kant írásait), de valódi lehetőségként csak akkor realizálódott, amikor szellemi értelemben mindannak a valóságossága elmúlt, ami a nemzetállamok Európáját alkotta és fenntartotta, úgy nekünk sem a jelent kell tárggyá tennünk, mert annak jelentősége már nincsen, sem az absztrakt lehetőséget, mert annak jelentősége még nincsen, hanem a nap követelményét, amelynek egyedül jelentősége van, és amely csak arra vár, hogy „az újnak felkelése mint villám egyszerre állít[sa] oda az új világ alakulatát” (Hegel: A szellem fenomenológiája). A filozófia nem a létezőről való döntés (hiszen az a döntésünk nélkül is fennáll), sem az absztrakt lehetőségről való döntés (mert azt akarhatjuk, de nem lesz), hanem a lehetőség – a fennállóra nézve – pusztító valóságos opciójának realizálásáról való döntés.

A halott menyasszony

 Vagyis a nap követelménye az, hogy filozófiát műveljünk mindkét fogalma szerint: tanuljunk egymástól és a kortól (filozófiatudomány), és éljünk a nap követelménye és a magunk meggyőződése szerint (filozófia). Ma – sokkal jobban, mint bármikor máskor (erről legalábbis Heidegger meggyőzően érvel) – készek vagyunk elfogadni a biztonságosnak tűnő válaszokat. Elfogadni a politikai dogmákat (ne feledjük, hogy Condorcet az egyetemes emberi jogokat is csak mint egy lehetőséget engedte volna tanítani), a természettudomány nem mindig teljes mélységében interpretált eredményeit, a felszínes hírek gerjesztette előítéleteket és vélekedéseket. Filozófiát művelni létszükség – kinek-kinek azon a szinten, amelyre hivatott. Azoknak, akik hivatásuknak választották a filozófiát felelősségük van abban, hogy ne pusztán a szaklapok, tematikus konferenciák és tanszéki összejövetelek számára legyen fontos az, amit tesznek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy aktívan részt kell venniük a politikában, közéletben, kultúrában, és „megmondóemberekké” kell válniuk. Kérdezniük kell, és mindazt meg kell kérdőjelezniük, amit mindenki magától értetődően tart igaznak. Vannak pillanatok, amikor lehetségesség inkább félelmetes, míg a fennálló inkább csábítóan kényelmes opció, ám ekkor se feledjük, hogy ami van, annak jelentősége már nincsen, az észnek abban nincsen érdeke (vö. Žižek: A törékeny abszolútum végével). A metafizika mint társadalmi gyakorlat: a filozófiatudomány absztrakt lehetőségek helyett a filozófiára, az életre vonatkoztatott reflexiója, a filozófiának, az életnek pedig a meghatározatlan érzések helyett a filozófiatudomány igazzá bizonyítása által indul újra a közvetítés, tér vissza az élet a halott menyasszony tagjaiba. Filozófia és filozófiatudomány ilyetén kölcsönhatása az a folyamat, amely a filozófia jelentőségét helyreállíthatja. Annál is fontosabb lenne ez, mivel másunk nem nagyon maradt. A látszat ellenére nem az határozza meg egy kultúra teljesítményét, hogy mennyi nyersanyagforrást ellenőriz, mekkora a hadserege vagy milyen fejlett az ipara, hanem hogy mennyire hajlandó döntéseket hozni, azaz hajlandó filozofálni, élni. A XVI. században Spanyolország mindenkinél gazdagabb, az Oszmán Birodalom mindenkinél erősebb, Németalföld mindenkinél iparosodottabb volt, mégis Anglia vált a fejlődés első számú központjává. Aki nem hajlandó kérdezni, ahelyett más fog kérdezni, de azokra a kérdésekre már lehetetlen lesz a saját válaszait adni. A kérdéshez pedig egyszerre két dolog szükséges: az érdek – hogy legyen miért kérdezni – és a nyelv – hogy legyen hogyan kérdezni. Előbbit szolgáltatja a filozófia, a nap követelménye a maga szubjektív, meghatározatlan makacsságával, utóbbit a filozófiatudomány, a racionális diskurzus a maga objektív, meghatározott következetességével. Meghatározatlanság nélkül a malomkerék üresen és céltalanul forog, meghatározottság nélkül viszont a megszelídítetlen folyam elmossa a malmot.

 Stockholmban a Hadtörténeti múzeumban az első teremben egy NATO-kompatibilis svéd katonát látunk teljes fegyverzetben, mellette előemberek egy csoportja mészárolja le fajtársát primitív eszközökkel, a falon pedig egy rövid és nem túl velős fejtegetést olvashatunk arról, hogy a háború és az erőszak az emberi nem természetes tulajdonsága az idők kezdete óta. Miután így a kiállítás reflektált a fogalmi keretre, a svéd hadsereg sikereinek egy mérsékelten öntömjénező bemutatása következik három emeleten. Ez a fajta reflexió nem sok, de nem is kevés. Ha meg sem próbáljuk a kultúrát átadni azáltal, hogy tudatosítjuk az emberekben a kultúra létezését, és olyanként létezését, ahogyan kézhez kaptuk, és amelyet egyébként hajlamosak vagyunk ugyanúgy magától értetődőnek tekinteni, mint a levegőt, akkor nem leszünk képesek megküzdeni a változás jelentette kihívásokkal – legyen az a globális felmelegedés vagy a diktatúrák gazdasági felemelkedése –, mivel nem fogjuk érzékelni a változás igényét; egyáltalán a máshogyan lehetőségét. Ha azonban képesek vagyunk kérdések formájában átadni mindazt az intellektuális teljesítményt, amelyet az európai kultúra felhalmozott, és úgy átadni, ahogyan az van – nem fröccsöntött és poposított verzióban – akkor a mennyasszony ismét hús-vér személy lehet, és a lakodalom megszűnik hasonlítani egy rémálommá változott halotti torra – akkor a filozófiáról ismét észrevesszük, tudatosítjuk, hogy társadalmi gyakorlat. Azonban egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hogy az élő filozófia terméke sokkal rikítóbb és sokkal poposabb lehet, mint bármi, amit a népszerűsítő filozófiakönyvek valaha kitaláltak.

 1Szeretném megköszönni Kapelner Zsoltnak, hogy személyes beszélgetéseink során álláspontját kifejtette, illetve jelen dolgozat különböző változatait értékes megjegyzéseivel ellátta.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.