Az eredetiség kérdése

“...A leggyötrőbb kérdés mind közül: Ha egy hamisítvány annyira profi, hogy még a legalaposabb és legmegbízhatóbb vizsgálat után még mindig kérdéses az eredetisége, akkor az kielégítő-e műalkotásként, mintha az egyéretlműen eredeti lenne?” Aline B. Saarinen, New York Times Book Review, 1961. július 31.

Az eredetiség kérdése egyike az esztétika alapvető kérdéseinek. Végül is, mi az az eredetiség? Tényleg fontos, hogy egy műalkotás eredeti legyen? Ezeket a kérdéseket próbálom itt megválaszolni különféle esztétikai rendszerek vizsgálatával, miközben a saját véleményem is megpróbálom megmutatni.

Az eredetiség kérdése

Mielőtt rátérnénk a többi kérdésre, először is meg kell vizsgálnunk, mit jelent az a szó, hogy “eredeti”. Erről alapvetően két nézőpontból tudunk írni:

1. Eredeti-e a műalkotás az eszközeiben? (pl. egy festmény technikája vagy egy könyv nyelvezete)

A cikk a hirdetés után folytatódik

2. Eredeti-e a műalkotás a jelentésében? (pl. a festményen megmutatott érzelmek vagy egy könyv tanulsága)

Először az eszközök eredetiségéről fogok beszélni. Hogy közelebb kerüljünk a kérdés lényegéhez, először is feltételeznünk kell, hogy minden kornak és stílusnak megvan a maga technikája, nyelvezete, koncepciója, szabályai, stb., a maga esztétikai mainstream-je. Gondoljunk például a barokk építészetre, kijelenthetjük, hogy a barokk épületek rengeteg apró szoborral, arannyal, stb. vannak díszítve, még a homlokzatok is tele vannak dekorációval, ezzel szemben a tipikus modern építészet, pl. a bauhaus, nem él ilyesfajta dekorációval, nincsenek arcok a homlokzatokon, nincs stukkó. A két stílus között hatalmas eltérés van. De gondoljunk csak egy festményre Klimttől és egy festményre Schielétől, annak ellenére hogy egy időben, sőt ugyanazon a helyen (Bécsben) éltek, senki sem keverné össze a festményeiket, és ennek az egyik oka az, hogy különféle művészeti irányzatokhoz tartoztak. (Schiele expresszionista volt, míg Klimt a szecessziónak, az osztrák-magyar Art Nouveau-nak volt a vezetője.)

Egon Schiele 016.jpg
Egon Schiele: Ölelkező pár, 1917

Szóval, mit is jelent az eszköz eredetisége? Egy olyan tipikus stílust, melyet alapvetően az épp vizsgált alkotó vezetett be. Példaképpen térjünk vissza Schieléhez: felismerjük a képeit, még egyéb expresszionista művekhez (pl. Munch Sikolya) viszonyítva is. Ha például látunk egy képet, melynek háttere üres (vagy majdnem üres), figurái sokszor félkészek, és pl. az arcok egy igen tipikus technikával vannak megfestve, felismerhetjük, hogy ez Schiele egyik műve. (Persze, figyelembe tudunk venni olyan, talán már jelentéshez tartozó elemeket is, mint a groteszk pózok vagy a naturális szexualitás.) Schiele eredeti volt, mert megteremtette a saját stílusát a mainstream használata helyett.

Most képzeljünk el egy olyan korszakot, amikor mindenki Schiele stílusában próbál festeni! Ebben a korban minden középszerű festő az általam fentebb bemutatott stílusban alkot, még a mi kitalált festőnk, Karl is, akinek kis kiállításai és középosztálybeli nőkről készült portréi Schielének próbálnak tűnni. Karl eredeti? Nem, hiszen a stílusa pontosan ugyanaz, mint korának többi festőjéé, a kor fő technikája szerint fest. De mi a különbség kettejük között? Schiele megteremtette saját stílusát, míg Karl, a képzeletbeli festő korának mainstream-jét használja, minden módosítás nélkül. Az ő stílusa nem lehet eredeti, hiszen aligha van saját stílusa.

Azonban nem gondolom azt, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy egy műalkotás eredeti legyen, gondoljunk csak Homéroszra! Az ő nyelvezete, verselése, stb. nem volt igazán eredeti. Ez azt jelenti, hogy a munkássága nem is volt az? Természetesen ez így nem igaz, amennyire tudjuk, ő is eredeti volt, ugyanakkor feltételezhetjük, hogy előfordulhat, hogy ezt csupán ezért gondoljuk, mert az ő két művén kívül nem nagyon ismerünk más antik görög eposzokat. De ha eszünkbe jut Moliére, aki minden művét a francia klasszicizmus szigorú szabályai szerint írta (v. ö. hármas egység), még mindig úgy vélem, hogy a Tartuffe vagy A mizantróp eredeti művek.

Emlékezzünk vissza a kitalált festőnkre, Karlra. Annak ellenére, hogy korának mainstream stílusát használta, nem feltételezhetjük, hogy nem volt eredeti a témájában sem. Mi van, ha egy korában szokatlan témát, mondjuk a megerőszakolt nők fájdalmait festette meg? De visszatérve a valódi művészekre, Moliére, amikor megtámadta azt a hipokrita gondolkodásmódot a vallásról, melyet oly sokan követtek korában, egy igen eredeti témát választott, valamint az Egyházzal is szembehelyezkedett, ami akkoriban nem volt veszélytelen. A munkája eredeti, annak ellenére, hogy a stílusa nem volt az.

Mi teszi a jelentést eredetivé? Ez nagyban függ attól, hogy a művészet melyik részéről van szó. Az irodalomban, például, nem csak a téma, de egyes esetekben a történet is, a festészetben és a szobrászatban emellett a megmutatott helyzet is eredetivé teheti a művet, míg a zenében, ahol az eszköz és a jelentés szinte megegyezik (bár számos más esetben sem különíthető el világosan a kettő), a témaválasztás még mindig igen jelenthet eredetiséget. Az alapvető szabály hasonló az eszközöknél látottakhoz: ha egy korban különleges dolog a megerőszakolt nőkről festeni, akkor egy ilyen témaválasztás eredeti, de egy olyan, elképzelt korban, amikor ez a téma teljesen megszokott, senki sem fog senkit bátornak vagy eredetinek gondolni miatta.

Néhány műnél felmerül, hogy az eszközöket a jelentéstől disztingváló vonal nem húzható meg egyértelműen. Például meg tudjuk mondani pontosan, hogy a naturalisztikus szexualitás Schielénél eszköz vagy jelentés? Számomra inkább az utóbbi, de mivel a stílusa részét képezi, ez nem teljesen egyértelmű. De gondoljunk csak Kerouac Útonjára! A negyvenesek évek szlengje, melyet a eszközként használ (számomra különleges módon) nem választható el a műben szereplő életmódtól.

Eredeti kell, hogy legyen a művészet?

A válasz sokáig “nem” volt. A klasszicizmus alatt teljesen normális volt, ha valaki egész részeket vett át más művekből, tán némi módosítással, manapság ezt plágiumnak neveznénk. Ugyanakkor az eredeti művészet gondolata volt a romantika, és elődje, a német Sturm und Drang eszménye. Míg a francia klasszicizmus a gondolatait Arisztotelész Poeticájából kölcsönzött szigorú szabályokra alapozta, addig Herder, a Sturm und Drang vezető esztétája az eredetiséget vette alapul az antik utánzása helyett. Az eredetiség azóta az egyik legfontosabb elvárássá vált a művészettel szemben. De helyes-e, hogy lehet művészet eredetiség nélkül is?

Hogy a válasz még nehezebb legyen, az esztétika eredetiség-igénye mellett a társadalom nem tartja ezt az erényt annyira fontosnak. Mind tudjuk, hogy rengeteg ember hallgat különféle popszámokat hasonló szöveggel és hasonló dallammal, ugyanazt a stílust másolva, és eszükbe se jut, hogy esetleg ez nem jó így. Ez a tendencia minden művészeti ágban és minden stílusban megfigyelhető: úgy vélem, egy ember, aki szereti a barokk zenét, nem bánja, ha egy adott barokk darab nem kifejezetten eredeti, és egy Schiele-rajongó szeretné Karlnak, a kitalált festőnek az alkotásait is. Néha a társadalmi konvenciók kifejezetten az eredeti (vagy legalábbis szokatlan) koncepciók ellen vannak, például Kerouacnak ki kellett törölnie a melegjeleneteket (bár megtörténtek, hiszen Kerouac a visszaemlékezései alapján írta a művét), és bekezdéseket és fejezeteket kellett létrehoznia, noha eredetileg az egész egy nagy, hosszú tekercs volt, bekezdések nélkül. Minderre azért kényszerült, mert a kora nem fogadta volna el a homoszexualitást az irodalomban, csak úgy, mint egy regényt bekezdések nélkül.

Itt egy fontos kérdéshez érünk: az, ahogy a művészetről gondolkodunk, szükségszerűen befolyásolt a társadalmi konvenciók vagy szokások által? Ahhoz, hogy egy határozott nemmel válaszoljunk, feltételeznünk kellene, hogy létezik egy közös gondolkodásmód a művészetről, de sajnos nem létezik. Minden egyes nyelvjátékban vagy szótárban egy picit különbözik a művészet szó jelentése, vagyis nem tudom csak úgy félretenni az egyéni ízlésemet ha általában gondolkodom a művészetről. Ha szeretem a barokk zenét, de nem szeretem a rockot, akkor egy teljesen átlagos, íztelen barokk darabot is művészinek tarthatok, míg a legfantasztikusabb rockszámokat is távol érezhetem a művészettől. Szóval legalább a saját ízlésem hatással van arra, ahogy én (és mindenki más) gondolkodik a művészetről, de elmondható-e ez a társadalmi konvenciókról is? A válasz itt már nagy mértékben függ az egyénektől, rengeteg embert befolyásol a társadalmi konvenció vagy egy bizonyos társadalmi ízlés (mint amilyet a TV-ben látunk), de lehetnek olyan emberek is, akikre nem gyakorolt hatást a konvenció, például azért, mert egy másik kultúrából származik, mint a Szép új világ vadembere.

Szóval, attól függően, hogy mennyire szeretünk egy bizonyos művészeti irányzatot tartjuk az eredetiséget fontosnak egy adott műalkotásnál. Megint, ha szeretem Schiele művészetét, szerethetem az összes másolóját a stílusának, ha pedig nem, akkor Schielét is csupán az eredetisége miatt fogom művésznek tartani.

A hamisítvány

A másik oldalról meg kell vizsgálnunk, mi a hamisítvány. Természetesen, ha festek valamit, és azt Rembrandtként próbálom eladni, az minden gyanún felül hamis, de mi van, ha egy elveszett barokk németalföldi festőnek tettetem magam? Ez hamisítás, vagy csupán egy ártalmatlan tréfát űzök az emberekkel, amikor 17. századinak állítom a munkámat?

A történelem folyamán számos író, költő, sőt, néhány filozófus (pl. Kierkegaard) publikált írói álnév alatt. Ennek sok oka van, a valódi szerző több könyvet tudott eladni álnéven, valamit ki akart ezzel jelenteni, vagy csupán ki akartak próbálni egy másik stílust, és ezt egy írói álnév alatt könnyebben meg tudták valósítani. A művésznév használata persze nem hamisítás, de mi van akkor, ha ezzel a művemet háromszáz évesnek mutatom?

Úgy gondolom, hogy ha az eredeti festő csak egy játékot játszik a barokk tettetésével, akkor az elfogadható, mert nincsenek ezzel más szándékai, mint az emberek megviccelése vagy egy anakronisztikus stílus kipróbálása. Például, amikor egy tizennyolcadik századi skót költő a középkori kelta bárd, Osszián nevén publikált, nem volt unetikus. Viszont, ha ezzel a trükkel az alkotó pénzt szeretne szerezni (mert egy hamis 17. századi mű többet ér, mint a festő saját alkotásai), akkor ez már nem tréfa, hanem csalás, ami elfogadhatatlan.

Hamisítvány és művészet

Mostanra közel kerültünk az idézetben felvetett kérdés megválaszolásához. Hogyan dönthetjük el, hogy egy művészi termék hamisítvány, vagy csupán egy anakronisztikus játék vagy tiszteletadás. Ha én Rembrandt stílusában festek, az azt jelenti, hogy egy hamis régi festményt csináltam? Nagy eredmény, ha olyan jól festek hamisítványokat, hogy azokat mindenki eredetinek gondolja? És lehet egy jó “hamisítvány” művészi? Számomra egy műalkotás hamis, ha azt egy másik festő stílusában festették, függetlenül attól, hogy tiszteletadásból vagy csalásból. Ez feltétlenül rosszat jelent? Nem, néhány esetben (pl. filmek kellékeinél) nemhogy nem rossz, de egyenesen szükségszerű a hamis festmények elkészítése, és sok más szituációban is elfogadható. Ha elképzelünk, például, egy barokk stílusú festményt, amely csak egy éve készült, hogy tiszteletét fejezze ki a németalföldi barokk festők előtt, és úgy is néz ki, mintha az ő munkájuk lenne, az a festmény elég nagy eredmény. Egy ilyen kép, mely még a legjobb szakértőket is be tudja csapni, minden vitán felül nagy mű, és nincs vele morális probléma, amíg valaki nem próbálja eredetiként eladni, és ezzel rengeteg pénzt keresni. De vajon ez művészet?

Selfportrait Rembrandt1641

Rembrandt van Rijn: Önarckép, 1640

Ez természetesen nagyban függ attól, hogy ki mit gondol művészetnek. Itt én a saját definíciómat fogom használni, a saját szótáramból, ami természetesen hibás lehet. Úgy gondolom, nincs lehetőség arra, hogy visszamenjünk az időben, még a művésztben sem. Bár igaz, hogy sokszor az új mozgalmak a régiekre építenek, néha még a nevük is arra utal, hogy valaminek az újabb változatáról van szó (neo-valami), de még ebben az esetben is azoknak az új és módosított változata, ennek ellenére, hogy a reneszánsz óta az egyetlen fejlődés a művészi technikákban az új anyagok megjelenése volt, valamint a nyomtatás olcsóbbá válása szóval nem igazán lehet rá állandó progresszióként tekinteni sem. Számomra ez olyan, mint egy egyirányú utca: lehetnek rajta hasonló házak, de ha egyet már elhagytam, nem fordulhatok vissza újra megnézni. Ezért gondolom azt, hogy a művészetnek kerülnie kell a fentebb említett hamisítványokat, és ezért nem tartom még ezeket a tiszteletadásokat és játékokat sem művészetnek. Lehet, hogy ez eredetiség nem volt követelmény a másolt művész korában (bár bizonyosan hozzátett a művéhez), de ha valaki egy régi stílust használ is, újra kell gondolnia. Elsősorban azért, mert a kultúránk jelentős mértékben megváltozott azóta, de azért is, mert visszamenni az időben a művészet terén ugyanolyan rossz, mint visszakívánni egy meghaladott politikai rendszert. Mind a kettő a múlt része, és bár tanulhatunk a múltunkból, még mindig a jelenben élünk.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.