Akinek semmi sem volt jó

Ha úgy érzed, hogy az élet értelmetlen, ha úgy érzed a világon csupa rossz dolog történik, ha eleged van ebből az egészből, akkor... olvass Schopenhauert!

 Különös figura volt Arthur Schopenhauer. Különös frizurája, sajátos jelleme, szokatlan gondolatvilága sokakat megragadott, azok közül, akik végre valami jó indokot kerestek ahhoz, hogy fanyaloghassanak a világ kellemetlenségein. A huncut tekintetű professzor ugyan szép metafizikai rendszert kreált mindebből, de teoretikus alátámasztás ide vagy oda, alighanem mégiscsak annak köszönheti hírnevét, hogy a pesszimizmust éppen akkor tűzte filozófiai zászlajára, amikor a kialakulóban lévő modern, indusztriális tömegtársadalomban egyre több mindennel elégedetlen, életunt figura kezdett feltűnni.

Arthur Schopenhauer

 Azazhogy Schopenhauer kicsit elhamarkodta fő műve, A világ mint akarat és képzet megjelentetését. Az amúgy rettentő szórakoztató, remek stílusban megírt és kegyetlen viccekkel tűzdelt könyv 1819-es első kiadásakor még senkinek sem kellett. Közel negyven évet kellett várni a második kiadással, hogy az olvasók kellően lehangoltak legyenek.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 Schopenhauer szerint a világ – és benne egyúttal mi magunk – megfigyelőtől függetlenül, önmagában nem más mint a mániákusan akaró akarat, a puszta törekvés. Ez a hajtóerő a világ rejtett lényege, ez tartja állandó mozgásban – azaz pontosabban fogalmazva ez az akarat „objektiválódik” számunkra is megfigyelhető dolgokként, és állandó mozgásként. Csakhogy ennek az akaratnak nincs különösebb célja, csak úgy akar. Néha ezt néha meg azt. Itt ezt – ott amazt. Hovatovább az akarat különböző objektivációi időnként elkerülhetetlenül egymással ellentétes dolgokat akarnak és az akarat így állandóan önmagát marcangolja.

 Mivel ez a móka végeláthatatlanul folytatódik és semmi nagyobb szabású dologra nem számíthatunk, ugyancsak lehangoló kép tárul a szemünk elé. Az emberi élet nem más, mint az egymás után fellépő vágyak sorozata. Schopenhauer még a vágyak kielégítésében sem lát sok pozitívumot: gondoljuk meg – érvel –, egy fellépő vágy nem más mint hiány, egy negatívum. Ha kielégítjük, akkor is legjobb esetben újra az alapállapotba, a nullára kerülünk – mi örülnivaló van ezen? Egész életünk a lyukas hordóhoz hasonló, amelyet hiába töltünk fel újra, a víz mindig kifolyik belőle.

(Action Philosophers 8#)

 Nos, hát élettel elégedetlenek, ugye, hogy pont erről van szó! Be vagyunk zárva az akaratnak eme kétségbeejtő és gyötrelmes körbe-körbe forgó játékába, és semminek semmi értelme. Nem lehet-e, hogy jobb lenne mindjárt öngyilkosnak lenni? Legalább megszűnne a szenvedés. Schopenhauer még ezt a reményt is elveszi tőlünk. Az öngyilkos csak az akarat egy egyedbeli individuálódását tudja megszüntetni. Ám valójában ugyanaz az Akarat van mindenütt, az egyediség csak látszat, csupán a megfigyelő elméknek tűnik úgy, hogy különböző dolgok vannak.  Schopenhauer szerint ez a lélekvándorlás tanának igazi értelme: egy egyed sem tudja megszüntetni az akaratot, csak a különállóság látszatát. Valamilyen értelemben tehát szenvedéseim az öngyilkosság után is tovább folytatódnak. Szóval kár a gőzért. Maga Schopenhauer sem lett öngyilkos, pedig teljesen meg volt győződve világképe igazáról.

 Meglepően hangozhat, hogy itt a lélekvándorlásról is szó esik. Ilyesmivel leginkább a hinduizmus és buddhizmus kapcsán lehet találkozni. Ez egybecsengés azonban valójában nem véletlen. Schopenhauer az első európaiak között volt, akik az indiai vallási és filozófiai rendszereket tanulmányozni kezdték, és filozófiája szemmel láthatóan sokat is merített a buddhista szenvedés örök körforgásának tanításából.

 A megoldás is némileg hasonló. Schopenhauer szerint a puszta szemlélődéssel nagyrészt megszabadulhatunk az akartunktól és az állandó nyafogástól. A világ ugyanis – ahogy könyvének címéből is megtudhatjuk – egyrészt ugyebár, akarat, másrészt azonban – szerencsére – képzet is. A világ csak azért létezik úgy, ahogy, mert a megfigyelők számára képzetként adódik. Ez utóbbit pedig bizonyos mértékig tudjuk befolyásolni. Mármost, a helyes úton akkor járunk, ha mindinkább igyekszünk nem tudomást venni a saját akaratunkról, lemondunk a vágyainkról, végső soron egyre inkább aszkéta módjára élünk és csak elmélkedünk.

 Csalódottan gondolhatnánk, hogy ezért a felismerésért nemigen éri meg a fáradtságot végigolvasni egy vaskos könyvet. Ami azt illeti, Schopenhauert nem is annyira önmagában ez a meglehetősen hókusz-pókuszos metafizika repítette a nagy filozófusok panteonjába. Persze-persze, fontos mű A világ mint akarat és képzet, de mint említettem, sokáig nem érdekelt senkit. Zsémbes pesszimistánknak az hozta meg a sikert, hogy a későbbiekben elkezdett kisebb életbölcsesség-szerű, illetve művészettel és hasonló témákkal foglalkozó kisebb írásokat is megjelentetni (ezek közül számos darab magyarul is olvasható). Schopenhauer egyike volt azon első filozófusoknak, akik számára a leghétköznapibb életvitelünk kérdései is filozófiai jelentőséget kaptak.

 Egyik érdekes visszatérő gondolata például a szabadidő eltöltésével és az unalom problémájával foglalkozik. A metafizika nyelvén szólva arról van szó, hogy azon szerencsések, akik viszonylag könnyen ki tudják elégíteni vágyaikat – és tegyük a kezünket a szívünkre, a számítógép, a mosógép és a kávéfőző korában ez azért velünk elég gyakran előfordul – azok esetében az akarat nem talál ellenállást, nem talál tárgyat, amelynek ellene feszülhetne és így, mivel éppen abban állna a létezése, hogy valami ellen törekszik, ellankad és erőtlenné válik.

 Ugyanezt fogalmazza meg Életbölcsesség című művében a következő, meglehetősen gyakorlatias formában: „A természet az embert azért szerelte fel különböző erőkkel, hogy megküzdhessen a minden oldalról fenyegető bajokkal. Ha e harc szünetel, akkor a nem foglalkoztatott erők terhére esnek: akkor játékkal kell, hogy foglalkoztassa, különben erőt venne rajta az emberi szenvedések legnagyobbika: az unalom.” (Arthur Schopenhauer: Életbölcsesség - Aforizmák. Pantheon Irodalmi Intézet, Budapest, 1925. 36. o.)

 Mindehhez társul még, hogy különös jelentőségre tesz szert filozófiájában a művészet. Igaz, ennek hangsúlyozása már a romantikusoknál is megkezdődött, és Schopenhauer le sem tagadhatná, hogy ifjúkora a romantika tombolásának kellős közepére esett. A művészet szerinte egyrészt egy pompás eszköz, amivel rövid időre kiszakíthatjuk magunkat az akarat véget nem érő körforgásából, másrészt speciális belátást nyújt az akarat tombolásának nagy drámájába. Az irodalom és képzőművészetek is menők, de Schopenhauer igazi kedvence a zene, ami nem más, mint az akarat egyfajta közvetlen leképezése. Beethoven V. szimfoniája (ugye érzed kedves Olvasó, ahogy a hátad borsódzani kezd tőle?) például az akarat fenyegető dörgedelmével kezdődik.

 Schopenhauer tehát elsősorban három fontos téma – a metafizika, az egyéni élet és a művészet – első jelentős összekapcsolójának számít, amely egyveleg igazán a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején fog csak felforrni.

Legújabbak

Roland Barthes

Töredékeink könyve

Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról. Typotex, Budapest, 2016, ford.: Darida Veronika.

Különböző népek zászlói

A népek joga

John Rawls: A népek joga: Visszatérés a közös gondolkodás eszméjéhez (Ford.: Krokovay Zsolt). Budapest: L’Harmattan. 2008.

A jó diktátor

Bizony-bizony, ha lenne egy derék diktátorunk, akkor minden sokkal jobb lenne. Nem lenne annyi széthúzás, nem lennének folyton ellenvélemények, amelyek megakadályoznák a helyes kormányzást.

Igazságtalan-e az alapjövedelem?

Sokat vitatott kérdés, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járna. Minket filozófusokat viszont az érdekel, hogy igazságos intézmény-e.

Igaz szó, igaz élet

Cseke Ákos: Igaz szó, igaz élet. A kései Foucault és az igazság története. L'Harmattan, Budapest, 2015.

Teremtés

Az emberi méltóság filozófiája

Barcsi Tamás könyve, Az emberi méltóság filozófiájanem csak felvázol egy sajátos koncepciót a mindenkit megillető minimális tiszteletről, de átfogó történeti áttekintést is ad.